Eddig zsidó akartam lenni

jeeka Tudatos Túlfogyasztó Csü, 2013-12-19 12:36

Azt hiszem, sikerült kimaxolnom a filoszemita katolikus parasztlány imázst, keresek valami újat. Lassan huszonöt éve, hogy egyfolytában zsidó akartam lenni. Meguntam, váltok. Van javaslatotok?

Anyai nagyapám időnként szidta a zsidókat. Nyilván nem csak egyszer esett meg, de egy alkalomra nagyon emlékszem. Odamentem hozzá, négy-ötéves lehettem, és tágra nyílt szemekkel, nagy csodálkozással megkérdeztem, hogy "Tibi papó, mi a baj a zsidókkal?" Erre nagyapám finom hangon, de azért elég indulatosan elkezdte magyarázni, hogy ők a kommunisták és a kapitalisták; övék a pénz, a hatalom és a dicsőség, ők csinálják a filmeket, ott vannak a tévében... Mire az egyetlen logikus választ adtam:
- Hát akkor én zsidó leszek!

A filoszemitizmusnak ennél nyilvánvalóan jóval mélyebb gyökerei vannak a családban. A fenti történet inkább egy jellemző epizód a család belső életéből. Nagyon röviden és leegyszerűsítve úgy lehetne megfogalmazni, hogy zsidónak lenni az a nők szabadságával tűnt egyenlőnek.

Apai nagyanyám sabeszgoj volt a falujában; szeretettel bántak vele és elismerték a képességeit a kóser házaknál. Amikor a falu szélén az egyik tanyán összegyűjtötték a zsidókat, az internálásra készülve, az akkor iskolás kislány nagyanyám és a testvére kenyeret dobáltak be nekik a táborba. Iszonyúan sírtak a barátaikért. Egyetlen család jött haza a háború után - nagyanyám nálunk dolgozott pesztraként a háború utáni, igen nehéz időkben. Tehetséges, okos lány volt; iskoláztatni akarták, magukkal vinni Izraelbe. A dédanyám nem engedte. Féltette.

Egy nagyon szegény parasztlánynak a társadalmi mobilitásra akkoriban sem volt más lehetősége, mint hogy felkarolják és kiemelik a környezetéből. A saját társadalmi közegében, ész, erő és oly szent akart ide vagy oda, ő csak férjhez mehetett és szolgálhatott egész életében. Így is történt. Nem mintha férjhez menni és szolgálni egy életen át olyan szörnyű voltna önmagában, de ha valaki nem erre hivatott, annak bizony nagyon kemény kenyér.

Nagyanyám két gyereket szült. Ők ketten összehordtak négy diplomát meg egy doktorátust egy halomba, és közben gondozzák, művelik a tanyát, ahol felnőttek. Igyekszenek összeegyeztetni az értelmiségi létüket a paraszti identitáukkal,és vért izzadnak belé.

Ugyan szövegszerűen sose hallottam a családomban arról, hogy a zsidók per definitionem szépek, jók, szeretetreméltóak volnának, azért a kamaszkoromban felbukkant csökönyös zsidóimádatom nagy elfogadásra és ösztönzésre talált.

Sütöttem a flódnit meg a sóleteket - mi mással kezdené az ember? -, néztem apámmal a Woody Allen filmeket és olvastam Hellert - mi mással folytatná az ember? - és sorban szerettem bele a zsidó fiúkba - ez már egész logikus, nem? Be is kerültem több családba, jártam az ünnepekre, imponáltam a lojalitásommal és az érdeklődésemmel. Tanultam izraeli irodalmat, poszt-holokauszt anyámkínját, végül még hebraisztika kurzust is hallgattam. (Nagyon tetszett valaki onnan.)

Társadalmiosztály-vátó vagyok. Végtelen irigység önt el, ha olyan embereket látok, akik a helyükre születtek, nem kell örökké kaparniuk. Nekem a véremben van a teljesítmény-nyújtás, nem is tudok mást. És közben őrülten rettegek a létbizonytalanságtól, és a kontextus-szédelgéssel járó örökös kívülállástól. Zsidónak lenni, gyerekfejjel, az értelmiségi-ség non plus ultrájának látszott, bizonsági pályának. Ráadásul remek pajzs volt, amit magam elé tarthattam a politikailag inkorrekt zsidóvicceim kimentésére. Mint az alábbi, négy évvel ezelőtti megátalkodott karácsonyi poénnál is:

mézeskalács-karácsonyfa alatt dávidcsillag alakú mézeskalácson dollárjel figyel

Most megint ott vagyok, hogy azon gondolkodom, mi a fenét is kezdhetnék magammal, úgy istenigazából. Ki a fene vagyok? Mit akarok csinálni? Mit szeretnék, minek szólítsanak? Miben vagyok jó, mi az, amit el lehet ereszteni?

Azt hiszem, ezt a zsidó dolgot most elengedem. Nem a legszerencsésebb időzítés, politikai szempontból legalábbi, de mit van mit tenni, ha az én személyiségfejlődésemben most jött el ez a pont? Nem fogom kevésbé szeretni, nem lesz kevésbé fontos vagy szép számomra, de talán sikerül letenni ezt a kötelmet. Automatizmus helyett valami kicsit komplexebb viszont igyekszem kialakítani azokhoz a dolgokhoz, amik fontosak nekem.

Addig is keresek valami aktuálisabb, igazabb, politikailag semlegesebb rajongást.

Mostantól osztrák akarok lenni.

(Vagy van jobb ötlet? Egy időben akartam ír lenni, az már nem játszik.)