Traumatizált puncik

jeeka Tudatos Túlfogyasztó Csü, 2013-03-07 12:27

A gutaütés kerülget, tegnap délután már két ügyfélszolga törölgette a könnyeimet az asztóriasi Telenor üzlet ügyfélpultjáról, miközben a biztonsági őr kisvakond-epizódokkal próbálta szedálni a lányomat. (Elég hatékonyan.)

Lassan két hete kínlódok azzal, hogy átmenjek egyik szolgáltatótól a másikhoz, hogy beléphessek egy flottába. Már többször visszadobták a számhordozási kérésemet, és senki nem tudta megmondani, hogy mi a probléma oka.

Többé-kevésbé munkaképtelen vagyok, hiszen sajtóznom kéne és megbeszélnem telefonon száz emberrel ezer dolgot, és itt állok egy értelmezhetetlenül drága és rossz feltöltőkártyás telefonnal, egy átmeneti állapotban, ahonnan nem tudok kijutni.

Ma reggel már eleve sírva hívtam fel az ügyfélszolgálat negyvenedik bugyrában ülő speciális kis izémizé szakembert, aki kiderítette: az a baj, hogy a leendő szolgáltatómnál a lakcímemben rövid u-val írták az 'út'-at, így adateltérés miatt a szoftver visszadobja a kérést. (Egy újabb munkanapom rámegy ennek az elsimítására, juhé.)

Az egyik nagy kérdés, hogy vajon milyen szupertehetséges programozó írhatta ezt a szoftvert, ami nincs felkészülve ilyen buktatókra - és milyen projektmenedzser irányította a tesztelést? Államilag megrendelt szoftverről van szó, höhöhö. (Aki kínlódott már az Ügyfélkapuval, tudja. Aki nem kínlódott, az olvassa el, mit gyűlölködött erről Uj Péter.)

Ennél is izgatóbb kérdés azonban, hogy vajon miféle hospitalizációs megrázkódtatások állhatnak annak a hátterében, hogy azonnal gyomorgörcsöt kapok, ha intézménnyel van dolgom: a bölcsibe jelentkezés pont annyira megviselt, mint a szeméyligazolványom lecserélése; zokogtam és napokig ellenálltam, amikor a szupergyengéd homeopata orvos, akiben egymillió százalékig megbízom, antibiotikumot írt fel a gyerekemnek (olyan ember tehát, aki csak akkor ad ilyen gyógyszert, ha arra már valóban szükség van, a szó legtermészetinépebb-szőröslábúősanyább értelmében); őrjöngök, ha beszélni kell egy ügyfélszolgálatossal, és, igen, itt jön a java: fehérizzásba kezdek a gyűlölettől, ha az egészségügynek alá kell vetnem magam.

thou shallt not mess with women's reproductive rights
Kép innen.

Az eddig nem túl hosszú életemből már legalább 20 évet töltöttem el meghitt kapcsolatban az arcüreggyuladásommal, és még a természetgyógyászok elől is menekülök, inkább kínlódok és gyűlölöm magam, de nem megyek orvoshoz. Az anyám lassan harminc éve cipeli vidáman a kis sérvét, és nem hajlandó kés alá feküdni; a nagyanyám konkrétan belehalt az orvosoktól való undorába.

Kell-e hosszan előkészítenem? A nők már valószínűleg tudják, mi következik. A nagyanyámat, az anyámat és engem összekapcsol egy alapvető élmény: hogy leigázott és meggyalázott minket a szülészetnek nevezett hatalmi gépezet.

(Ha valaki nagyon nem érti, mit jelent ez, annak ajánlanom Sheila Kitzinger zseniális és terápiás hatású könyvét, a Katarzis vagy krízis.)

Nincs nagyon mit magyarázni ezen - gondolnám én -, hiszen egyértelmű. De basszus, hiszen a saját férjem sem értette, miért zokogtam hónapokon át a szülésem előtt a rettegéstől, és miért bénultam meg már a gondolattól is, hogy fel kell hívnom egy orvost, hogy be kell lépnem egy kórházba! És azt sem értette, amikor egyszercsak előálltam azzal, hogy egy éven át kurva szarul voltam a szülés után, pedig látszólag örültem a gyereknek.

Nem a férjem az érzéketlen alak, és még csak nem is a probléma elmondhatatlan: az egészségügyi elnyomó hatalom, ez a biopolitikai szörnyeteg a felvilágosodás egyik legtipikusabb terméke. A kibaszott racionalizmus, a szemellenzős és egoista nagy-fehér-férfi-logika olyan hihetetlenül alaposan és technikásan veszi el az embertől az önrendelkezését, hogy végül aztán embermilliók önkéntesen hallgatnak a velük történt szörnyűségekről.

És ezek a traumák ugyanúgy átöröklődnek, ahogyan a háborúk és a zsidóüldözés, a gulág és a népirtások továbböröklődnek a gyerekekben és az unokákban. Csak éppen a női elnyomás traumája több ezer éve öröklődik. Ezért tud olyan hatékony lenni az elhallgattatás: az egészségügy erőszaktétele pont ugyanoda üt, ahová a megerőszakoló, verő, asszonyt semmibe vevő, megölő, elhanyagoló (ésatöbbi) férfierőszak mindig is ütött. Nem beszélünk róla, és sokak számára láthatatlan, de az elnyomás nem csak a jelenünkben van velünk, hanem annak az emlékét megörököltük több száz generációra visszamenőleg. Így lehet, hogy látszólag bátor és öntudatos nők látszólag önként ugranak bántalmazók karjaiba; és látszólag emancipált és nőtisztelő férfiak egyik pillanatról a másikra bántalmazóan kezdenek viselkedni. És aztán senki se érti, és senki se hiszi.

Na de vissza kórházakhoz. A legplasztikusabb példája a nagy fehér egészségügy értetlenségének és alkalmatlanságának az, ahogyan ártatlan tekintettel azt mondja a (valóban jóhiszemű) szülészorvos, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen traumatizálóan viselkedett velem a szülésznő, de higgyem el, hogy szakmailag ő nagyon jó.

A segítő szakmának tehát nem integráns része az, hogy akin segíteni kéne, azt vajon bántjuk vagy segítjük valójában? Tehát mindegy, hogy én vajon meg tudok-e gyógyulni, vagy - egy szülés esetében, ami, ugye, nem éppen betegség, sőt - hősként vagy eltaposott féregként keveredek ki ebből a megrázó helyzetből? Hát akkor mi a faszom a szakmai? Hogy protokoll szerint adja-e be az oxitocint? Hogy le tudja olvasni a CTG görbéit, bár nem tud olvasni az arcomról?

Az már nem szakmai kérdés, hogy hanyattfektetnek-e, bár megbeszéltük, hogy ne; hogy van-e gátvédelem (és a megállapodásunk ellenére nincs), és az sem szakmai kérdés, hogy nem mondják meg, hogy foglamuk sincs, belső vérzés-e vagy csak seb, amit a méhszájamon látnak. Hogy a rémülettől izzad 3-4 a szaki a pinámat varrogatva, és mikor a férjem megkérdezi, hogy mégis mi van, azt mondják, jaj, hát szülés után persze hogy vérzik!

Remeg a kezem, ha csak eszembe jut a szülésem. Persze én vagyok a hisztis hülye, túlzott elvárásokkal vágtam bele. (Elvártam, hogy emberszámba vegyenek.) Felforr a vérem, hogy ebben az országban még a legmenőbb kórházban és a legvaskosabb boríték mellett is kibaszott nagy szerencse kell ahhoz, hogy az embernek el ne kúrják a szülését (és a prosztataműtétjét, a vakbéloperációját, a pszichoterápiáját, a megfázása kikezelését, bármijét).

Tessék megnézni a Praxis blogot, és az ott elszabaduló indulatokat: a rémtörténeteiket nagy nehezen kitálalókat, és az őket önkéntesen kioktatókat. Gyönyörű szociográfiája rajzolódik ki annak, hogy emberek hogyan választják az egymással való szolidaritás helyett az intézményekhez való hűséget. Nem kell ahhoz Michel Foucaoult-t olvasni, hogy az ember megértse: ezek az intézmények legalább annyira valók arra, hogy uralmuk alá hajtsák a testeket, mint amennyire gyógyítani szándékoznak.

Innen nézvést már a legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy emberek inkább belehalnak a betegségeikbe; hogy inkább a ráknak adják meg magukat, mint az orvosoknak; a rák legalább a sajátjuk.

Annyira jó lenne a betegségekkel nem küzdeni, hanem megérteni őket és foglalkozni velük; annyira jó lenne úgy menni be intézményekbe, hogy az ember bizton tudja, hogy bízhat; annyira jó lenne, ha nem a jó szerencsénkben meg a befolyásos nagynénikben kéne reménykednünk az életünkért és a méltóságunkért, a jó oktatásért és a jó gyógyításért, a jóhiszemű és gördülékeny közigazgatásért, hanem értelemszerű lenne, hogy ez jár.

Innen nézvést már egyáltalán nem kérdés, miért áldozza fel a szabadságát és a biztonságát Geréb Ágnes és a csapata, hogy - erős túlzással - mibe őrülnek bele azok a nők, akik a női önrendelkezésért dolgoznak. Hogy miért olyan dühösek a feleségek, akiknek látszólag semmi panaszkodnivalójuk nincs; miért olyan elszántak az utcán szoptató szőrös lábú ősanyák; és miért rettegnek tudós emberek olyan apró sebészeti beavatkozásoktól, mint egy szemölcs eltávolítása.

Innen nézvést már semmi csodálkoznivaló nincs azon se, hogy egy magamfajta jól teljesítő, könnyen előre jutó, középosztálybeli nő miért teszi fel arra az életét, hogy változtasson a fennálló társadalmi renden. Ahelyett, hogy boldogan elcsónakázna benne.