Birtokon belül vagyok

jeeka Tudatos Túlfogyasztó Sze, 2012-11-07 23:48

Nagyon emlékszem, ahogy ülök az ágy szélén, a nyitott ruhásszekrény előtt, kezemben ezzel a farmerral és csendesen bőgök. Feltűnés nélkül, az újdonsült férjem nehogy meghallja. Az esküvő előtt néhány nappal vettük. A próbafülkén kívül soha nem volt rajtam.

Ma van a napja, hogy újra rámjöjjön ez a farmer. (Milyen méltó ünneplése ez november 7-ének!)

a szimbolikus farmer

Kicsit több, mint két év alatt felfújódtam mint egy lufi, és gazdatestté változtam, viharos sebességgel váltogattam a funkciókat, és aztán leeresztettem, pont ugyanúgy, mint egy lufi, gyorsan, csapkodva, és most nagyon furcsa.

A gyerekezés sok olyan nehézséget hozott, amiket úgy éreztem, nem tudok elviselni. És némelyiket nem is. Másokat sikerült, sokszor egyszerűen azáltal, hogy nem volt időm/erőm küzdeni velük. Nem tudok és nem is akarok mindent kifejteni ebből. Most csak a testemről akarok írni.

Önazonosság - hogy is volt?

Én szerettem a testemet. Sok bajom volt vele, és nem voltam jó együttműködő. De mielőtt elkezdtem várni Lucát, nagyon szerettem magam, életemben először. Kisgyerekkoromban egy ideig rémisztően sovány voltam, kisiskoláskoromban pedig meghíztam, én voltam a kövér, pattanánsos, idegesítő stréber picsa. Brr.

Aztán huszonkét évesen egyszer csak találtam egy utat ahhoz az emberhez, aki mindig szerettem volna lenni, és akinek mindig éreztem magam. Fél év alatt lefogytam húsz kilót, és még egy fél év alatt meg is szoktam, meg is tanultam kezelni és jól tartani ezt a testet.

Azok a boldog, önrendelkező idők!

Volt három jó évem. Élveztem, hogy jó nő vagyok, hogy akarható vagyok, és ugyanakkor nyugodtabb, nyitottabb, bölcsebb lettem. Fuckyeah! Megtaláltam a szerelmemet, tobzódtam a nőiségemben, szuper volt.

Aztán egyszer csak álltam hisztérikusan a születésnapi birkapörkölt fölött, és attól féltem, belehányok. Pár nap múlva orvosi bizonyítéka is volt annak, hogy ezt a szuper kis testet elvesztettem.

Itt él bennem az érzés, amikor a kezemben a teszttel odaültem a pasim mellé a konyhában. Akkor már biztosan tudtuk, hogy jön a Luca, azért persze muszáj volt megcsinálni a tesztet. Nyugati emberek vagyunk, a kémiának hiszünk, nem az érzéseinknek. Ott ült velem a férjem, aki kábé három hete volt a férjem, és olyan egyedül voltam, hogy azt hittem, meghalok. És azóta is sokszor. Nem a pasimmal volt a gond.

Az én keresztem

Az anyává válás egy magányos biznisz. Akárhány segítő, legyen az az anyám, a testvéreim, a szerelmem, nem képesek helyettem kihordani, megszülni, szoptatni, gondozni, lehelletükkel letapogatni, minden idegszálukal rákapcsolódni az én gyerekemre. Mothering my child. Ez mind kizárólag az én dolgom. Ez a felelősség gyönyörű és borzasztó, felemel és fojtogat, tök egyszerre.

Most is sokat álmodom azt, hogy felszabadultan csinálok valamit, és egyszer csak eszembe jut, hogy basszameg, a gyerek, úristen, órák óta ott vár rám a Moszkván! Vagy hogy otthon hagytam egyedül.

Nyugodtan odaadhatnám már a nagyanyjának, hogy ott aludjon (drága Emi, már nem kell sokat várnod), nem a szoptatás köt össze minket. Nem ismerem a szavakat vagy fogalmakat, amik leírják ezt a láthatatlan és anyagtalan alárendeltséget, ami rabszolgasorba taszít, abba a bizonyos édes szolgaságba.

De ha már itt tartunk

Sose írok arról, milyen jó a gyerekem. Ez az enyém. A bajaimat megosztom. Ez közös.
Aki szeretne Lucából jót kapni, jöjjön el, nézze, meg, töltsön vele időt, nem kell majd megmagyarázni. Aki olvas, annak csak a szar része jut. A nagyszülők és más kedves rokonok vigasztalására azért itt ez a kis videó:

A visszatérés borzalma

A terhesség sokszor volt nehéz, de imádtam. Gyönyörűnek érzetem magam, a legszebb nőnek a földön. A rosszul sikerült szülés borzalmai után viszont megkínzottan, megalázottan, egy nagy traumával indultam neki a gyereknevelés amúgy is iszonyúan kiakasztó, kemény munkájának. Egy olyan gyerekkel, aki maga is kurvára ki volt akadva a születésén.

Természetesen semmi nem jött rám, egy ideig még a terhesnadrágjaim sem. Nem volt minben kimennem az utcára, pedig úgy éreztem, belehalok, ha nem látok embereket. (Az ember csípőcsontja szétnylik a szüléskor, és hosszú idő, míg helyreáll. Azok a pocak alá szabott nadrágok bizony elég szűkek tudnak lenni ilyenkor. Régen azt mondták, minden szülés 1 centivel szélesíti a nő medencéjét – márminthogy ennyi marad meg belőle örökre.)

Egyszercsak ott voltam egy örökké síró kis emberrel és baszki, egy minden pontján fájó és igen, mit van mit szépíteni rajta, kurvára kövér testtel. Amitől egyszer már megszabadultam, és soha nem akartam viszontlátni! Csak néztem a tokámat a tükörben, néztem, ahogy kikunkorodik az úszógumim a nadrág dereka fölött, a hátamat, amin egy szekér meg tudott volna fordulni.

Ez utóbbi kifejezést az édesapám gyakran használta gyerekkoromban. Múlt hét végén felhívott, és minden előzmény nélkül bocsánatot kért, amiért annyit cseszegetett a súlyommal. Mit lehet erre mondani? Nagyon köszönöm, Apa, ez borzasztóan jól esett.

Psyso képe 2008-ból
Psyso képe még 2008-ból

Mindenki nyugtatgatott, hogy ne féljek, a szülés után, a szoptatás alatt kialakulnak ezek a babahájak (maternal fat stores), de aztán a gyerek egyéves kora körül maguktól kezdenek eltűnni, és mire két éves lesz, visszakapom a régi testemet. Két éééééév? Két egyész év?! Basszátok meg a természet anyátokat, nekem nincs két évem!

Ha már örökké szolgálnom kell, legalább hadd leheténk vonzó. (Nem, ennek a szolgálatnak épp ez a lényege.)
Másoknak miért megy? (Mert ők mások, más a sztorijuk.)
Ez már örökké így lesz?! (Nem és igen. Nem leszek örökké kövér, de mindig ilyen nehéz lesz.)

Aztán egy napon

Egyszerűen történt, ahogyan mindenki megmondta előre: a kilók maguktól elindultak lefelé, és ma van a napja, hogy újra rámjött az a szimbolikus farmer. Nem tornáztam (csak amennyit a gyerekkel amúgy is kell), nem éheztem (csak annyit, amennyit amúgy is, hiszen nincs időm se főzni, se enni), nem feszültem meg. Lassacskán el lehet kezdeni újra bevenni az imádott szoknyáim derekát, a maradék cuccokat előhúzni pincéből-padlásról. Visszakaptam a régi életemet?

Nem, nem kaptam vissza. Az már nincs is. Szegény Feldmár kegyetlenül és plasztikusan mondja: amikor két ember összeházasodik, akkor ők meghalnak, és megszületik a kettejük egysége a házasságban. (Jól idézem?) És mikor gyerekük születik, meghalt a házasság, és megszületik a család; új emberek születnek: a gyerek, és a szülei. (A szülők a gyerek tulajdonai.)

Nekünk ez a két kemény halál egyszerre jött, és mit mondjak? Kettőnél többször is belehaltunk.

Én már egy másik ember vagyok; nyomokban tartalmazok valamit abból a hajdani kövér stréberből, a frissen kiszabadult értelmiségi jónőből, meg még egy csomó mindenből, ami valaha voltam, de lényegemben mégiscsak Bihari Luca anyja vagyok, egy asszony, aki negyven világot hord a hátán egyszerre, és egyikkel se bír, folyton lepotyognak.

Egy seggel több lovon

Most, hogy Lucával már csupa móka és kacagás az élet, én meg visszakaptam annak a régi testnek a körvonalait (és ezzel a személyiségem, vagy pontosabban az egyéniségem kontúrjait), újabb kemény feladatom van: egyensúlyoznom kell a gyermekem, a férjem, a családom (ez egy másik szereplő, egy különálló egység), a munkám, a háztartásom és hehehehehe a magam individuális érdekei között. Hogy senki ne károsodjon, de én se őrüljek meg. És ez már mindig így lesz.

Luca alszik
Na, itt van még egy kis cukiság, hogy kibírjátok ezt a sok horrort.

Biztos lehet könnyebb. Vannak kevésbé extravertált nők, akik sokkal jobban bírják az alárendelődést, az otthon levést, a benti világot. Találkoztam nyáron egy harmadik gyerekét váró, nagyon okos nővel, aki most már lassan hatodik éve otthon van a gyerekeivel és neki ez így kurva jó. Nagyon irigyeltem.

Vannak könnyebb sorsok. Van olyan nő, akinek nem kell a család anyagi helyzete miatt aggódnia, és ha nem bír a háztartással, nem veszekszik ezen a férjével, hív egy takarítót. Igazán megilleti az anyákat a segítő kéz. Amikor szükség van valamire, vagy csak vágyik rá, hát megveszi. A gyerekek mellett felszabaduló kevés idejében belefé figyel, önmagával foglakozik, kreatívkodik, ráhangolódik a gyerekek miliőjére és abban alkot valami önmagát építőt. Ismerek ilyeneket, kurvára irigylem őket.

Vannak, akik könnyebb párt választanak. Olyat, akivel egyezik a temperamentumuk, hasonlóan reagálnak a nehéz helyzetekre, de legalábbis el tudják fogadni egymás választásait. Én azonban olyan férjet választottam, akinek örökké elégedetlen vagyok a reakcióival, és, nos, ő is az enyémekkel. (Mély sóhaj: ezt a szakemberek és az ezobubusok életfeladatnak hívják.)

Van, aki beilleszkedik egy struktúrába: keres magának munkahelyet, nem rajta múlik a világ dicsősége, pont jól van abban a rendszerben, ahol van, ki tud szállni. Nekem ez nem megy. Volt jó csapat, amiben jó helyem volt, megbecsültek, élveztem. Mégis kellett egy saját világ, kellett a saját szervezet, a küldetés, a szarakodás, a kínlódás, a felelősség.

Vannak társadalmak, ahol nem diktáják a gyerekszülést, hanem segítik: támogatásokkal, szociális hálóval, segítő szolgálatokkal. A miénk nem ilyen. Vannak társadalmak, ahol a gyerekvállalás nem holmi bűzös kis magánügy, hanem olyasmi, amiben a környezetünk is kész részt venni. Meg van, aki nem egy válság közepén szüli az első gyerekét és kezd saját szervezet építésébe.

Nem vígasztal a szomszéd tehene

Vannak, akiknek sokkal nehezebb. Vannak nők, akiket ver a férjük, van, akiket elhagy; vannak, akik nálunk sokkal szegényebbek, vannak, akiket agyonlőnek csak azért, mert ott vannak, és még ennél is biztosan van szörnyűbb. Nem gondolom, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a földön. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy bárkinek a nehézségei megkönnyítik az én helyzetemet.

Azt már sokszor tapasztaltam, hogy segít, ha megosztjuk a nehézségeinket, és ezzel újra és újra átéljük, hogy nem vagyunk annyira egyedül.

I'm not a retard! Or at least I'm not the only one!

Eléggé betalált ez a klip: a két nő olyan, mint két veszett kutya, feszíti őket az indulat, őrjöngenek, és közben muzdulatlanok. Nicki Minaj olyan fenyegető, hogy értelmes ember nem mer öt méternél közelebb menni hozzá, mert félő, hogy leharapná az arra járók fülét. Alicia Keys meg torkaszakadtából üvölt hogy this girl is on fire, és közben a gyerekeit kergeti, a nagymamáját gondozza, háztart, altatás után melózik és néha egymagában, felismerhetetlenre sminkelve, abszurd ruhákban vonaglik és üvöltözik a hálószobában, mikor senki nem látja. Úbazmeg, ez az élmény nekem is megvan!

Az egyetlen felnőtt férfi, aki megjelenik, 3:37-nél éppen nem vesz részt a nők munkájában, csak felzabálja a zöldbabot, amit amúgy három generációnyi csaj tökéletes egymásra hangoltságban pucol. Kap is egy olyan tekintetet Keystől, ami átszúrja a veséjét. 3:53-nál Keys anyuka simán lepattintja a közeledő pasit, hagyjál, nem látod, hogy másutt vagyok?!

Na igen, épp ez az, amit mindenki el akar kerülni. Amiről mindannyian elhatároztuk a gyerekcsinálás előtt, hogy nálunk nem lesz ilyen.

Mit kell kezdeni az ilyen érzésekkel? Mit csinál egy rendes nő, ha így van? Hova csatornázza az energiáit? Lehet az ilyet a kapcsolat javára fordítani?

Fogalmam sincs, hogyan egyeztessem össze a mindenfelé tartó húzásaimat, amik mind más és más irányba indítanak. Mit ássak el magamban? Mi az, amihez várnom kell, de eljön majd? Mi az, amitől örökre lemondhatok? És mennyi nehézség jön?

A másik fogódzóm a mélbokszom. Előástam egy csomó levelet, amit a barátnőimmel váltottam, amikor ilyen idős volt a gyerekük, mint most az enyém. Akkor sokat gondoltam rájuk szerencsétlen hülyeként, akik nem értik az életet. Jaj, micsoda egy szörnyeteg, miért nem képes egy kicsit alárendelődni a gyerekének? Annyira akarta, aztán most meg pattog, hogy el akar távolodni! Ezek fogyasztók! Ezeknek semmi se jó!

Tudtam, mert olvastam, de nem tudtam érezni, mit is jelent az, hogy nem tudjuk előre elképzelni az anyasággal járó élményeket. Persze, persze, nem tudom, de azért én jobban fogom csinálni! Így gondoltam rá. Aztán egy elég kellemetlen helyzetben lesett a tantusz.

A két hónapos gyerekem a mellkasomra kötve nyöszörgött, úgy meséltem egy tök jó szándékú nőbarátnak, hogy hogyan szerencsétlenkedtem előző héten egy turkálóban, mert lehetetlennek tűnt úgy felpróbálni egy nadrágot, hogy a gyerek rám van kötve. Ő erre azt találta mondani, hogy ezt talán nem ilyenkor kéne, minek kell nekem ruhákat vásárolgatni? A döbbenettől nem tudtam mit mondani, percekkel később gurult csak ki a számon, hogy már ne is haragudj, de akkor a mi a picsában menjek ki az utcára? Merthogy a leánykori ruháimba, tudod, nemrég szültem egy gyereket, hát nem férek bele. Neki is leesett.

Eddig vagyunk. A megoldást nem ismerem. A testemnek már vannak körvonalai, a térfogatom újra a régi. Kezem-lábam remeg a változással járó ismeretlen temrészeti erőktől. Nem tudom, hogy fogok beleférni ebbe a régi-új bőrömbe.