Mindenki fiút akar

jeeka Tudatos Túlfogyasztó Ked, 2012-05-01 15:24

Iszonyú álmom volt. Egyszercsak rádöbbentem, - talán mondta valaki? - hogy nekem nem egy kislányom született, hanem ikreim. Csakhogy az egyik testvérke meghalt.

Nagyon homályosan érzékeltem csak a dolgokat. Az az érzésem támadt, hogy az egyik gyerek apránként visszafejlődik és elhal. Talán a méhemben. Talán a születés után hal meg, mert nem foglalkozom vele.

Azért nem foglalkozom vele, mert fiú. És én nem akartam fiút. (Soha.) Kislányt akartam, punktum. A kislány meg is lett, onnantól nem érdekelt semmi más. Aztán egyszercsak megjelent ez a kínzó érzés, hogy hagytam meghalni a másik kisbabámat, mert kivételeztem a testvérével. És jönnek a rémült gondolatok: de hát a csecsemős nővérek hogy hagyhatták ezt? Csak adtak neki tápszert! Csak foglalkozott vele valaki! Egyáltalán hogy lehetséges, hogy csak a szüléskor derült ki, hogy ikreim vannak? Az ultrahangos ennyire béna lett volna?

Még álmomban rájöttem, hogy álmodom, és hogy ez nem egy gyerek haláláról szól, hanem az előítéleteimről.

(Raffai Jenő erre azt mondaná, hogy bizonyára ikerterhességnek indult a terhességem, de annyira elutasító voltam az egyik babával, hogy az inkább elköszönt. Ez jön elő az álomban. Ez gondolatkísérlet marad, már nem lehet visszanyomozni.)

Ha fiú, kiviszem a Taigetoszra

Férfigyűlölő vagyok. Nem vagyok rá büszke. Ilyennek neveltek. Minálunk a családban egy férfi vagy szolgáljon szótlanul, vagy pedig egy rohadt elnyomó, akire örökké haragszunk. (A képet színesíti, hogy bőséggel akadt valóban elnyomó férfi a családban.)

A családi bölcsességek között szép számmal fordul elő ilyesmi, hogy Amit a férfi szeme nem lát, az a férfi szívének nem fáj! Aztán: Férfiakkal ilyeneket nem lehet megbeszélni. A férfiak ugyanis - így az elmélet - erőszakosak, ostobák, tudatlanok, érzéketlenek a lélek finomságai és a nők csodálatossága iránt.

A nőgyűlölő férfiaknak akad méltó párja a túloldalon, és egymást gerjesztik a gyűlölködésben. Ilyen remek asszonyszerkezetekkel teli van az én családom.

Vágyni nem lehet észből

Én nem akartam soha fiút szülni, kell a francnak egy ilyen szar alkotmány, mint egy fiú. Szülni se tud, szoknyácskát se lehet rá adni, lányt akarok. Egy barátnőm mondta is: neked nem lehet fiad! A nagyanyám, mikor kiderült, hogy lányt várok, azt reagálta: "Mán én azt se bántam vón, ha fiú!" Hát nem mindenki akar fiút.

Ha fordítva lett volna, nem is csodálkozna rajta senki. Fiút akarni evidens dolog, bár felvilágosultabb körökben illik kicsit szégyellni.

mucika kockás rucikában

Barátnőim is küzdenek ezzel a lány-akarással. Van olyan bohém varázs mama, aki nem is készült fiúnévvel, mert annyira biztosra vette, hogy lánya lesz. A szülés után a férjével hetekig törpöltek azon, hogy minek nevezzék a gyereket. Végül lett egy fiú- meg egy lányneve.

Van olyan, aki néha suttyomban ráad egy ruhácskát a kisfiára és lefotózza magának nézegetni - természetesen senki másnak nem mutatja meg a képet. És van, aki még csak most tudta meg, hogy fiút vár, és minden lelkesedését elvesztette a gyerek iránt.

Ezek nem gonosz nők, mind nagyon érzékeny, reflexív emberek, akik valamiért nem vágytak fiúgyerekre. A többség szeretetben és együttműködésben él a párjával. Nagyon keményen dolgoznak magukon, hogy ezt a helyzetet feloldják, feldolgozzák, és hogy a gyerekük esetleg építkezni is tudjon ebből.

Tudósok szerint

Gender-kutatók azt mondanák, hogy nagyon jót tesz, ha a nemi szerepek, szerepelvárások ki-kimozdulnak a megszokott vágányokból, így a gyerek szabadabban válogathat és őszintébben élheti meg önmagát, a saját összetettségét. Feminista teoretikusok azt mondanák, hogy íme a bizonyíték, hogy a férfiuralom a férfiaknak is szenvedést okoz.

Én azt mondom, hogy az álmainkban élő kisbabák végtelenül különböznek a méhünkben élő kisbabáktól. (Ha valakinek pont olyan gyereke születik, mint amilyet megálmodott, olyankor nagyon szoktam gyanakodni.) Az egy természetes tanulási fázis, amikor az ember általánosságokat keres, rendszert, logikát, egyformát; az egy másik szakasz, amikor világon mindent kontrollálni, felügyelni, meghatározni szeretnénk, és egy harmadik szakasz, amikor ezeket eleresztjük és tudunk a jelenben, a jelen lévőkkel élni és együttműködni. Erre is megtaníthat egy kisgyerek. Talán nem is baj, ha nem a szülés után kezdődik ez a munka.

Hát tud egy fiú ilyen cuki lenni? (Igen, tud.)Hát tud egy fiú ilyen cuki lenni? (Igen, tud.)

Sokat segítene, ha a körülöttünk élő férfiak, ehmm, hát, hogy úgy mondjam okosabbak lennének nálunk és építő, progresszív módon fel tudnák vállalni a sok ezer éves férfiuralom kollektív bűnösségét. Nem szeretném, ha ezentúl nyomorult, bűnös férgeknek tekintenék magukat (az nőuralom lenne, az se jobb egy fikarcnyival se), ha örökké patikamérlegen méricskélnék, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mit nem. Hanem tekintsenek magukra úgy, mint akik fölérendelt helyzetbe születtek, és kötelességük ennek a különbségnek a leépítésén dolgozni. Merthogy a nők egyenlősége nem a nők ügye.

Sokunknak (sok nőnek) segítene, ha a férfiaink észben tudnák tartani azt, hogy a nőket hagyományosan el szokás nyomni (nincs múltidő, nem véletlenül), és ennek megfelelően igenis felül kell bírálni az otthonról hozott reflexeket. Igenis oda kell figyelni arra, hogy a csajok érvényesülhessenek, és türelmesnek kell lenni azokkal a nőkkel, akiknek az egyenlősdi nem megy csuklóból – azaz akik nem tudnak egy alávetetettebb helyeztben lazán egyenlőként viselkedni. (Ami ugye fából vaskarika, és inkább a fölérendeltek kényelemérzetét szolgálja, mint az alávetett felemelkedését.)

És mérhetetlen nagy tisztelettel kellene azt is észben tartani, hogy milyen irdatlan munkát végez el egy nő mire egy gyereket kihord, megszül, szoptat, ami nem összehasonlítható azzal a (bér)munkával, amit az apa végez – erre lenne való az anyák napja. Nem gyerekversekre, apaversekre van szükség.

Ha a férfiak szerethetőbbek lennének, jobban vágynánk rájuk.

Ezt ne tessék személyenkénti sértésnek venni, nem az egyes férfiakra haragszom, hanem a játékszabályokra. Nem akarom senkitől elvenni a férfiasságát (minthogy ezzel elveszíteném a saját, szeretett nőiségemet). Ez egy történelmi-társadalmi feladat, amit egyénenként kell teljesíteni, hogy évtizedek múltán a közösség szintjén érzékelhetővé váljon a hatása.

Ezt tapasztalatból tudom. Olyan férfit választottam, akivel az egyenrangúságunk evidencia, létfeltétel, mindkettőnk célja. Nálunk a háztartási munkáról a vitát a férjem kezdeményezi, mert bizony én mosogatok kevesebbet. Társaságban BiL az, aki a hallgatag, pasijuk mögé bújó nőket megkérdezi, a faszikat leinti, rájuk szól, hogy hagyják a csajokat is beszélni.

A magammal hozott régi férfi-képemet ez mégis alig változtatta meg. Azt már tudom, hogy léteznek szerethető férfiak, de ezt továbbra sem érzem alapesetnek. Nekem is kemény munkámba kerül ezt a gyűlöletet lebontani magamban (sokszor még kordában tartani is!), és ezzel a nehézséggel tudok minden hozzám hasonló csajt kecsegtetni.

tappancsok lavórban
A tappancsait figyeljétek! Hát van egy fiúnak ilyen cuki...? (Igen, van. Pont ilyen cuki.)

Amíg az összes férfi rááll az egalitáriánus projektre, addig, lányok, marad nekünk a pszichoterápia. Szeretettel ajánlom, valódi luxus, őszinte kényeztetés! Férfiaknak is.

Utolsókból az elsők

A terapeutám azt mondta nekem: mindig az a gyerek kap többet a szülőjétől, aki kevésbé passzol hozzá. Több munkát, több tanulást követel a nehezebb kapcsolat.

Aki lányra vágyott és fiút szült, annak remek lehetősége nyílik egy érzékenyebb, a nők élethelyzeteire, problémáira nyitottabb szellemiséget átadni és olyan csávókat nevelni, akihez szívesen engedem majd el a lányomat randira. Ehhez persze egy hasonló apuka is szükséges.

(Aki fiút akart és lánya lett, az meg legyen boldog, mert egy lány a legjobb dolog a világon!)