Egy rossz szülés története - levél a bábának

jeeka Tudatos Túlfogyasztó Tue, 2011-09-06 13:07

G.!

Az egyik szülés-előkészítőn kérted, hogy ki-ki írja majd meg a szüléstörténetét.
Az én szülésem fájdalmas és szomorú emlék, nagy csalódás. Ebben sajnos neked nagy szereped volt.

Szüléstörténet helyett áll itt egy levél a bábának, akivel szültem - bár sokszor azt éreztem, ellenében szülök. A neveket nem írtam bele, ez nem egy lejáratókampány, pusztán arra való, hogy én fel tudjam dolgozni azt, ami történt, és ha más is embert keres, tudja, mire kell figyelnie.

Ha valaki nagyon kíváncsi a nevekre (mert mondjuk épp választania kell), privátban megírom neki. Mindenesetre akárkit is választotok, baszki, vigyetek magatokkal dúlát.

Talán túl sokszor is elmondtam, hogy nagyon szerettem volna otthon szülni, de a körülmények miatt nem lehetett. Nehezen, de elfogadtam ezt. Tudtam, hogyha a szülésem közben kioktatnak, türelmetlenek, megértetlenek lesznek velem, az megkeseríti majd ezt a fontos eseményt - ezt pedig el akartam kerülni. Rég ismertem már belülről az egészségügyet, és fiatal korom óta tudatosan készültem a szülésre, így tudtam, mire számíthatok a legtöbb helyen. Hosszú kutatómunkával jutottam el Á.-hoz, akiben nem is csalódtam. Ennél a lépésnél megnyugodtam, mert a veszedelmet egy nagy fehér férfi képében véltem eljönni, akit főorvos úrnak szólítanak. Volt egy jó orvosom, hát gondoltam, nagy baj nem lehet.

Amikor bábát kellett válasszak, már nem volt energiám. Annyi lehetőséget zongoráztam végig, és annyi dolgom volt még a babámmal és önmagammal, az egész életemmel. Éppen ezért, bár már az első találkozásunkkor rossz érzésem támadt, mégsem bírtam tovább menni és mást keresni. És minden későbbi találkozásunk megerősítette bennem ezt az érzést, de ezt elnyomtam magamban. Ez az én nagy hibám.

Röviden összefoglalva: mindig azt éreztem, hogy nem kapom meg azt a figyelmet és tiszteletet, amit várok, és amire szükségem van. Ez odáig fajult, hogy a szülőszobán szabályosan rettegtem tőled, és egy idő után már könyörögtem a férjemnek, hogy nehogy odahívjon valamiért.

Sokkal nagyobb falat volt a szülés, mint amire számítottam, és megdöbbentem azon, hogy mennyire gyenge vagyok. Azt éreztem, hogy nem vagyok képes végigcsinálni, hogy szétrobbanok a fájdalomtól, és külön megijesztett, hogy ha a tágulás ennyire fáj, akkor hogy a fenébe leszek képes kitolni azt a gyereket. Akkor haragudtam ezért magamra, ma már tudom, hogy erre nem volt okom: akárhogyan is reagáltam volna, megérdemeltem volna a megértést, az elfogadást, a bátorítást. Sőt, azt is tudom, hogy a körülményekhez képest remekül szültem, és képes leszek rá újra.

Már jóval a szülés előtt erős jósfájásaim voltak, sokszor éjszaka felébredtem rájuk és egyáltalán nem tudtam pihenni. A meleg fürdőtől sem enyhültek, csak aztán egyszer ukmukkfukk végük lett - heteken át ment ez minden nap. Nagyon kifárasztottak.

Az ultrahangokon folyton ijesztgettek, hogy ötkilós lesz a gyerek. "Hú anyuka, magának az egekben van a cukra!" "Húha, ez a gyerek egy hónappal nagyobb, mint amekkorának maga mondja!" (Aztán 3260 grammal született meg Luca.) Meglehet, hogy az ultrahangosokat nem szabad komolyan venni - én megijedtem ettől. Nagyon féltem, hogy egyszercsak befektetnek és megindítják a szülést. Remegve vártam, hogy mikor kezdődik valójában.

Az első nagy nehézség az volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mikor kéne bemenni a kórházba. Mi a jel? És egyélbként: te mit vársz tőlem? Vajúdjak otthon ameddig tudok, vagy szaladjak be egyenesen? Ezt nem beszétlük meg előre, és később sem derült ki, hogy te milyen elvárásokat támaszottál. Csak azt éreztem, hogy sosem felelek meg ezeknek.

A sokadik ilyen fájásokkal töltött éjszakán telefonáltunk és azt mondtad, menjünk be a kórházba. Én bizony örültem, hogy végre, valami válasz! Addig mindig csak annyi volt, hogy hívjál újra majd ha...

Hajnal háromkor a bejáratnál leszidtál, hogy ne játsszam meg magam, hogy mennyire fáj. Ez megdöbbentett, és - ma már csodálkozom is magamon, - elkezdtem fogösszeszorítva 'viselkedni'. ("Igen, doktor úr!" Pulsatilla vagyok.) Mire a CTG rajtam volt, már teljesen le voltam forrázva. El is gyengültek az összehúzódások, amiket fitymálóan mutattál a papíron. Hazaküldtél.

Az elbocsátásnál B., az ügyeletes orvos rám nézett, sóhajtott egy nagyot és megkérdezte: "Szeretné hogy megvizsgáljam én is? Asszonyom, bízik ön a bábájában?" Én sajnos jó választ adtam őszinte válasz helyett - hazamentem.

Nemhogy aludni nem tudtam, de zokogtam a félelemtől, hogy ha ezek a fájások nem is fájások, akkor milyenek lesznek majd az igaziak? Azt éreztem, hogy szétporlad a csípőm, a gerincem eltörik. Nem bírtam se enni se inni. Rettegtem és kibuggyant belőlem: én ezt nem bírom végigcsinálni. (Most már tudom, hogy azok bizony igazi fájások voltak, csak épp leálltak bent a kórházban, mikor nyomás alatt voltam.)

A férjem és a húgom szeretetteli segítségével vajúdtam otthon délután kettőig. Közben párszor telefonáltunk, bár akkor már kértem a férjemet, hogy inkább ne hívjon fel téged. Ő azonban szeretett volna szakmai szegítséget kapni, hiszen nem látott még szülést. Végül délután azt mondtad, menjünk be.

Az odaúton elkezdtem érezni, hogyan tudom átlélegezni a fájásokat, így mire beértünk, már egészen kába voltam, és volt bennem valami nyugalom. Aztán a vajúdóban vártam rád legalább egy órát, kedélyesen fecserésző ügyeletes orvosok, magazinolvasó kismamák és csodálkozó bábák között. Nehéz volt.

Mikor megjöttél, az ágyon feküdtem és próbáltam átlélegezni egy fájást - köszönés helyett megkérdezted, hogy mit lélegzek még mindig, hiszen már rég vége az összehúzódásnak. Megrémített a helyzet, épp csak kezdtem belejönni, erre jött egy ilyen csapás. Hebegtem, hogy hát nekem még mindig fáj, azért lélegzek így, mire azt mondtad, akkor se csináljam, ne reagáljam túl.

Egy pillanat alatt elszállt az a belső bizonyosság, amit addig megszereztem - és sokkal erősebben fájt minden. Újra attól féltem, hogy nem leszek képes végigcsinálni, ha már most ennyire rosszul viselem. A felvételen C., az épp ügyeletes kicsit a lelkemre beszélt, hogy nincs félnivalóm, jól csinálom, de sajnos ez nem volt elég útravaló.

Már nem tudom apróra felidézni az összes konfliktust, de nem is fontosak. Ami azonban fontos: hiába nem hangzott el egy hangos szó sem, én végig azt éreztem, hogy üvöltözöl velem. Később, mikor próbáltam kilábalni a szülés utáni depresszióból, ráismertem ugyanerre az érzésre egy Feldmár-írásban (Apró részletekben). Feldmár aprólékosan leírja, hogy nem minden terapeuta alkalmas minden ember kezelésére, és hogy a terapeuta feladata is ilyenkor nemet mondani.

A legemlékezetesebb nekem az, amikor leszidtál, amiért beödémásodott a méhszájam. Kértem egy beöntést, mert éreztem magamban valami nagy görcsöt, megrekedtséget, és azt reméltem, talán ez segít. Ez aztán egyáltalán nem jött ki belőlem - se a víz, se semmi más. (Volt ott görcs bőven.) Túl sokáig vajúdtam a vécén, és ettől lett az ödéma, amiért iszonyúan leszidtál engem is és a férjemet is. Sajnos azonban egy szóval nem mondtad előtte, hogy ezt nem szabadna. Mivel én épp szültem, és nem vagyok bába, ezt bizony rosszul tettem. Pont az ilyen helyzetekben kellett volna, hogy a fogadott bábám segítsen.

Én a bábai modellt bizony úgy képzeltem, hogy a bába jelen van a szülésnél, nem csak időben, hanem lelkileg is, és bátorít, támogat, irányt mutat. Én azonban sajnos csak azt hallottam a szavaidból, hogy milyen rosszul csinálom.

Volt olyan, hogy úgy vizsgáltad meg a méhszájamat, hogy kifejezetten nagyon fájt, mert nem hagytál időt elhelyezkedni - azt hiszem, talán nem akartad megvárni a következő fájást, míg találok egy megfelelő testhelyzetet. Megalázó volt és félelmetes. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az egyik ilyen megalázó belém nyúlás után tizenöt perccel megvizsgált Á., és több mint egy ujjnyival tágabb voltam, mint neked.
Egyszer a férjem megkérdezte, hogy mi a helyzet, hogy állunk, mire azt mondtad, hogy az a baj a városi emberekkel, hogy mindig mindent tudni akarnak, mindent meg akarnak magyarázni, pedig a szülés majd megy a maga útján, nem kell itt semmit magyarázni. Nemsokára belépett a szobába Á. és így köszönt: "Hallom, van egy kis gond."

Én akkor már elmerültem a vajúdásban, azt hiszem, nem is nagyon voltam magamnál. Átvezényletetek egy másik szobába, burokrepesztést javasoltatok, cukros vizet adtatok, aztán oxytocint,- én ezekbe beleegyeztem, de már nem voltam jelen ezekben a döntésekben. Jártányi erőm sem volt, és csak arra tudtam gondolni, hogy úristen, még hátra van a kitolás, hogy leszek én arra képes, hiszen a karomat felemelni sincs erőm. Mostanra már tudom, hogy ez már a várva várt módosult tudatállapot volt. Akkor sajnos nem mondta senki.

Amikor azt javasoltátok, hogy kapjak infúzióban cukrot, mert nagyon ki voltam fáradva, a vizet bekötötted, de legalább húsz perccel később jutott csak eszedbe, hogy a cukor kimaradt. A szülőágyon próbáltam olyan pozíciót keresni, amiben nem kell tartanom a lábaimat, mert én így tudom jól ellazítani a záróizmaimat - akkor megkaptam, hogy ne görcsöljek már, azonnal engedjem el a lábamat. A férjem többször visszakérdezett, megpróbált visszaverni néhány ilyen támadást, de egy idő után már ő is megfélemlítve érezte magát.

Ezért is nem tette szóvá, amikor - a megbeszéltekkel éles ellentétben - duplájára emelted az oxitocint. Abban állapodtunk meg, hogy csak addig kapom, amíg megindulnak a tolófájások. Ehelyett szó nélkül megkétszerezted a dózist, amikor eltűnt a méhszájam. Lehet, hogy szakmailag ez indokolhatónak tűnt, de nem ebben állapodtunk meg. Ezért aztán a kitolás olyan volt, mint a gyorsvonat.

El kell ismernem, ez a része remek volt a szülésnek. Végre azt éreztem, hogy jól vagyok, helyben vagyok: erre vártam, jól csinálom, sikerül és isteni. Pontosan és határozottan éreztem, amikor repedt a gátam - most is fel tudom idézni, és, hmm, igazolják az emlékeimet a mostani fájdalmaim -, de nem zavart, mert tudtam, hogy itt az idő. Ha jól emlékeszem, öt összehúzódás alatt kint is volt Luca.

Nagyon örültem a nagy sikernek, sajnos azonban Lucának már nem tudatm örülni, mert úgy éreztem, egy üvegfal mögött vagyok és csak nézem, mi történik odabent. Hogy ez nem is velem történt. A megdöbbenésemet sem bírtam elmondani, amiért nagyjából egy órába tellett összevarrni a sebeimet. A gyerekemmel pedig egyáltalán nem tudtam kapcsolatot teremteni.

Sokat álmodtam később azzal a kézmozdulattal, amivel elvitted a méhlepényt. Kértem, hogy mutasd meg, de nem hoztad oda. Azt éreztem, hogy ott viszik, viszik valamimet, most épp meglopnak. Mi azt haza akartuk hozni.

Egyáltalán nagyon sokat álmodtam veled az első két hónapban, de néha még most is. Ezek rémálmok. Hol arról, hogy újra találkozom veled és kezdődik elölről az egész; hol arról, hogy végre jól megmondom neked, hogy milyen volt ez a szülés veled. Csúnya szülés utáni depresszióból kellett kivekeredjem magam, a sírós, nyugtalan babámmal együtt.

Hat héttel a szülés után hosszan beszéltünk Ágival az élményeinkről, és ő is elismerte: érezte, hogy nagy feszültség van köztünk, látta, hogy baj van, de nem tudta, mit tehetne. Nagyon emlékszem egy jelenetre, amikor megindultak a tolófájások, és rámszóltál, hogy maradjak csendben - Á. pedig odaszólt, hogy "ezt azért mégse".

Amikor találkoztunk, felajánlotta, hogy esetleg beszél veled az esetről, vagy megszervez egy közös játszmaelemzést. Én ezt nem kértem, több okból. Nem akartam üzengetni valaki máson keresztül. De nem is akarok veled találkozni. A levél mellett döntöttem, így nem teszem ki magamat egy esetleges veszekedésnek, és átgondoltan le tudom írni, amiről úgy gondolom, hogy tudnod kell.

Nagyon rossz volt nekem, ahogyan bántál velem, G., és még mindig rossz. Akármivel is vívtam ki az ellenszenvedet, méltatlan volt ez az elbánás. Egy ideig. azt gondoltam, meg kéne kérdeznem tőled, mi volt a bajod velem. Csak sokára jöttem rá, hogy ez egy marhaság. Ez az alkalom rólam szólt, vagyis rólam kellett volna szóljon. Mindegy, hogy mi volt a bajod (velem, vagy bármi mással), te egy olyan munkát vállaltál, ahol ez megengedhetetlen. Még akár a legvárosibb libával szemben is.

Á. azzal bíztatott, hogy a második szülés gyógyulás lesz. Ez biztosan igaz, de szívesen megspóroltam volna az első pokoljárást. Mert ezt a gyereket én csak egyszer tudtam megszülni, és ami ennél sokkal fontosabb: ez a gyerek csak egyetlenegyszer tudott megszületni.

Azt akartam, hogy tudd, mit érzek. Azért, hogy könnyítsek a magam kínjain, de azért is, hogy talán a következő, hozzám hasonló asszony jobban járjon. Talán majd azt mondod neki, amikor érzed, hogy nem kedveled: nem én vagyok a te embered, menj tovább. Biztos vagyok benne, hogy ez a te történeted része is, neked is fontos, hogy megkapd a valódi visszajelzést, még ha mégoly kellemetlen is.

Ugyanezért döntöttem úgy, hogy nem adok pénzt. A szülés előtt azt tartottam, hogy mivel a bábáé a munka nagy része, őt illeti a summa. Az orvos is kapjon pár forintot, ha jó volt, hogy ott volt, de nem ő itt a sztár. Egy ilyen szülés után mégsem tartanám korrektnek, ha fizetnék azért, amit kaptam. Nem állok be azoknak a bamba tehénkéknek a sorába, akik megfinanszírozzák a saját rossz sorsukat.

A munkádért, az idődért, az álmatlan éjszakádért cserébe ezt a levelet adom.

Ha szeretnél válaszolni, írj a mailcímemre vagy szólj hozzá ehhez a levélhez a blogomban.

Kedves Szerző, nehéz szívvel

Kedves Szerző, nehéz szívvel olvastam levelét bábájához. Az átélt veszteség miatt. Az éleslátása miatt. És egy félreértés miatt. Természetesen diagnosztikai kritériumokkal látatlanban dobálózni, pár sor alapján, elég vakmerő, de nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg, mert fontos. Majdnem annyira, mint az a tiszteletre méltó szándék és erő, ami rávitte arra, hogy megírja ezt a levelet. Sokak meg nem írt levelét, voltaképpen. Azt írja, hogy szülés utáni depressziója volt... de szerintem nem. Persze tévedhetek, amit itt most nem is ragoznék, inkább leírom, miért gondolom, hogy nem volt. Még mielőtt félreért: nem azt állítom, hogy a tünetei ne lettek volna, vagy ne lettek volna intenzívek. Azt állítom, hogy ezek a tünetek nem a szülés utáni depresszió tünetei voltak (vagy esetleg: nem CSAK annak a tünetei voltak), hanem a szülés utáni poszttraumás stresszbetegség (perinatális PTSD) tünetei. A PTSD neve ("betegség" - angolul "disorder") arra utal, mintha az ezt megélővel nem lenne rendben valami... mintha ő lenne defektes, amiért "megkottyan" neki, ha így bánnak vele, mint Őnnel a bábája... de valójában egy olyan tünetegyüttes leírására szolgáló diagnosztikai kategória, ami TÖKÉLETESEN NORMÁLIS, mondhatni egészséges reakciók összessége egy abnormális (vagy annak megélt) eseménysorra, az életveszélyre, a tehetetlenségre. Ahogyan Ön is érzi és írja, NINCS rendben, ha egy szülőnővel így bánnak szüléskor - ismétlődő szóbeli, érzelmi és fizikai bántalmazásnak teszik ki egy tökéletesen kiszolgáltatott és érzékeny periódusban, éppen az(ok), akitől a segítséget, a támaszt, a biztonságot reméli... ilyen körülmények között az volna a megdöbbentő, ha valaki NEM a PTSD klasszikus tüneteivel reagálna hosszú hónapokon, akár éveken keresztül! (Rémálmok, emlékbetörések, pánikrohamok, a traumára emlékeztető dolgok görcsös kerülése, ingerlékenység vagy düh, érzelmi tompaság, kötődési nehézségek a babával, a partnerrel, stb) A PTSD súlyosabb tünetekkel járhat, ha valaki már korábban is ki volt téve súlyos traumának vagy hosszantartó bántalmazásnak, illetve ha szorongó személyiség. Köszönöm, hogy megírta ezt a levelet. Örülnék, ha nem történnének szülési traumák egyáltalán.... de ha történnek, legalább ne történjenek következmények, levont tanulságok nélkül. A trauma túlélője nem tehet mást, mint hogy levonja személyes tanulságait... de olyan fontos lenne, hogy a bántalmazó is egyáltalán megkapja az esélyt erre azzal, hogy szembesül a tényekkel... és a közösség, a kívülállók, a tanúk is szembesüljenek azzal, hogy mi az IGAZSÁG. Az igazság az, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, mi emberek. Sokszor gyengék. Máskor bátrak. Ostobák, máskor meg bölcsek. És olykor rosszindulatúak és gonoszak. Nem könnyű szembenézni ezzel. Tudomásom szerint az ország egyetlen szülési trauma utáni, nyílt önsegítő csoportját működtetem... bár ne kellene.

Hajjaj :-( Mennyi ideje

Hajjaj :-( Mennyi ideje történt mindez? Az első kommentelő mögé felsorakozva: ha akarsz szülés utáni traumás állapotról olvasni, akkor nézd meg ezt ha van kedved: http://felicitasz.blog.hu/2010/01/15/poszttraumas_stressz_szindroma_szul... A felépülés folyamatáról is összeszedtem ezt-azt. Van gyógyulás második szülés előtt is. A cikkben hivatkozott Feldmár tanulmányt el fogom olvasni.
jeeka's picture

Nemsokára öt hónapos lesz a

Nemsokára öt hónapos lesz a lány. Nagyon nehéz volt leírni, kivert a víz és rázott a hideg közben. Azt hiszem, ez része a processznek, innen tudom, hogy mélyre ment az orvosság.
Köszönöm nektek az infót és a linket, utánaolvasok. Készülök csoportba is, mert nem hiszem, hogy ez egyemberes/egypáros munka volna. Csak hát addig ki vigyáz a gyerekre?
(Ezt komolyan kérdem: mi a szokás? Beviszik a babát? És akkor ő is elsírja a maga bánatát?)

Kedves! Mélyen érintett a

Kedves! Mélyen érintett a leveled, és köszönöm, azok nevében, akik nem írták meg. Akik helyett megírtad. (Az, hogy a baba jelen lehet-e a csoporttól, és a vezetőjétől függ, pro és kontra is vannak érvek. Gyermek nélkül könnyebben száll mélye az ember, gyermekkel viszont ketten gyógyulnak egyszerre, én így tapasztaltam a csoportban) Szépeket!

Sajnálom a történtet, nem

Sajnálom a történtet, nem volt türelmem a hozzászólásokat elolvasni, csak magát a történetet. Itt adom hírül, hogy van Budapesten egy alapítvány, amely a szülés-születés lelki történéseivel foglalkozik, mentálhigiénés szakemberekkel és pszichológusokkal.És fókuszban van a várandósság-szülés-gyermekágy, és kapcsolat a babával. Ott ezeknek a történeteknek a feldolgozására is van lehetőség.

Mondanék azért valamit, mert

Mondanék azért valamit, mert olvastam a történetedet: a bábádnak is joga van a jó hírnévhez. Még akkor is, ha Te nem voltál vele megelégedve, vagy történt, ami történt. Tehát ne add meg senkinek a nevét, mert neki is joga van ehhez az alapvető joghoz. És sajátosan rossz érzésem van attól, amit itt olvastam. Egy többször szülő anyuka vagyok...
jeeka's picture

Kedves többször szülő

Kedves többször szülő anyuka!

A magyar egészségügy nagy tragédiája, hogy az ember olyan szolgáltatást kénytelen igénybe venni, amiről nem kap valós, pártatlan információkat. Azt mondja magáról a kórház, hogy izémizébarát, aztán a csecsemősök feltörlik anyukával a padlót; a bába hosszan elmeséli, hogy milyen gyengéd módszerekkel dolgozik, nyim, nyám, sálálá, aztán tahózik a szülőnővel, felhajítja ctg-re és kimegy a váróba pletykálni.

Szerintem mindenkinek joga van megtudni, mit tapasztaltak mások azzal, akivel szülni készül. Olyan ez, mint az étteremkritika. Fontos infomációforrás azoktól, akik hozzám hasonló helyzetben találkoztak a szakszemélyzettel. Ezért tartom fontosnak a kórházfigyelőt is.

Szándékosan nem azt írtam, hogy X.Y. ilyen meg olyan, hanem hogy én ezt tapasztaltam. Mindenki következtethet belőle, hogy ő akarja-e ezt az embert maga mellett, vagy sem.
Éppen ezért meg fogom adni, ha valaki kéri a nevét. Privátban, mert nem a pletykálás a célom. Az orvosomhoz, akivel többé-kevésbé meg voltam elégedve, ugyanilyen tanácsokon keresztül jutottam, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik hozzá irányítottak. Bár kikérdeztem volna őket a bábákkal kapcsolatos tapasztalataikról is!

Hidegrázás & társai: igen, a

Hidegrázás & társai: igen, a folyamat része lehet. És tulajdonképp csoda, hogy 5 hónap múltán már itt tart. Sokaknak évek kellenek, hogy le tudják írni, ami történt. Hogy eljött-e az ideje csoportba menésnek, az pl. abból tudható, hogy a történet megírása után mennyire borult ki. Ha ki is borult: környezete támogató-e, "megtartotta-e"? Ha mondjuk, most költözködik, akkor nem a legjobb ötlet felkavarni a felkavarhatót ÉPP MOST. Nyugisabb időkre halassza. Ha közvetlen környezete általánosságban nem túl támogató, szintén meggondolandó, mert a terápiás munka átmenetileg újra intenzívebb tünetekkel járhat. De egyébként csak bátorítani tudom, hogy vegyen igénybe minden elérhető támogatást, ha készen áll rá, mert úgy könnyebb, mint egyedül.
jeeka's picture

Én ebben nagyon szerencsés

Én ebben nagyon szerencsés vagyok.

A férjem nagyon támogat és segít a feldolgozásban. Neki is van ezen mit feldolgoznia. Például a lelkiismeret-furdalását, amiért némán nézte végig az oxytocin-emelést, mert már nem tudta, mit tegyen. Így hát együtt tornáznak a lelkeink - még akkor is, ha nyilván az enyém a főszereplő.
A környezetemben nagyon sok olyan megértő ember van, akik komolyan veszik a szülést és sokat bátorítanak meg támogatnak. Bevallom, nekem a sajnálgatás esik a legjobban :-)

De a szerencsén túl: valószínűleg nem itt tartanék öt hónap után, ha nem készültem volna fel a szülésre és mindarra, ami ezzel jár. Tudtam, hogy ez megtörténhet, és tudtam, hogy ha megtörténik, hova forduljak majd segítségért. (Utólag. Közben ugye, nemigen fordultam én sehova.) Például Sheila Kitzinger PTSD-könyvét, A szülés árnyékábant nagyon hasznos volt elolvasni. Megrázó, de segítő is.

A legfontosabb talán az, hogy nagyon sok szüléstörténetet hallottam-olvastam-beszéltem meg emberekkel, ezért tudtam, hogy ami velem történik, semmiképpen sem az én hibám - még ha így is érzem, vagy ezt is éreztetik velem -, és hogy én teljesen rendben vagyok. A gödör alján is. És hogy nem kell lenyelni a 'de hát van egy egészséges kisbabád, ne sajnáltasd már magad'-baromságokat.

Ezért, vicces, de hát, mint az oszkárdíjért, anyámnak vagyok hálás, mert nálunk a szülés kisgyerekkoromtól egy létező téma volt, amiről lehetett kérdezni, lehetett beszélni, és készülni rá.

bár láttam már, hogy többen

bár láttam már, hogy többen posztoltak hasonlót, azért ezt kiteszem, mert most láttam, és eszembe jutott a te történeted: http://www.eletkor.hu/2011/09/szilankok-onsegito-csoport-szulesi-trauma-... nyilvánvalóan fel vannak készülve, hogy babástul részt vegyél, ez a dolog természetéből fakad, bár én is csak feltételezem. én kb egy hónappal utánad szültem, végig szerettem olvasni a blogod (a szarós volt a kedvencem :). az én szülésem gyönyörűen sikerült, két remek szakemberrel, gyengéden, bababarátan, tisztelettel. jó hírt kelteni gondolom nem probléma, bábinszky ágota szülészorvos és rákóczi ági szülésznő voltak az istván kórházban. meg a férjem, és az anyám. ez egész kombó bevált, remélem lesz még következő alkalmad neked is felülírni az elsőt.

Kedves Jeeka! Eddig meg

Kedves Jeeka! Eddig meg voltam róla győződve, hogy az én első szülésem szörnyű rémtörténet volt (33 órányi vajúdás, hülyének nézéssel, kísérleti nyúlnak használással, kiszolgáltatottan). A történetedet olvasva kicsit átértékelődött a súlyozás bennem... Azóta még három gyereket szültem, egyet kórházban, sokkal barátságosabb körülmények között, aztán kettőt itthon. Ezek a szülések mind segítettek az akkori sérüléseket gyógyítani, bár azt az ügyeletes orvost, aki akkor beszólt (biztos, hogy a magzatvíz folyt el?...bocs, ezt véletlenül én tudtam jobban) a mai napig szívesen tökön rúgnám. Jól tetted, hogy megírtad a levelet, mert ezek az aktív ténykedések nagyban segítik a gyógyulást. Minden tiszteletem a tiéd, amiért ilyen korrektül meg tudtad fogalmazni azt, ami benned zajlott. Bennem -ezt látva érzem- a mai napig túl sok harag maradt, pedig a nagyfiam már elmúlt 15 éves. Köszönöm az írásodat, mert segítette az én gyógyulásomat is!

Kedves Jeeka, őszintén

Kedves Jeeka, őszintén sajánlom, hogy így történt... Engem is kivert a hideg veríték, ahogy olvastalak. És csodállak, hogy ilyen őszintén le tudtad írni. HOgy tudjon róla, hogy legyen visszajelzése. Hogy elszégyellje magát, ha képes ilyesmire! Remélem sikerül feldolgoznod mihamarabb ezt a történetet! Én 180 km-re szültem a lakhelyemtől, hogy úgy jöhessen világra a babám, ahogy nekünk jó. Sokkal-sokkal többet kaptunk, mint amire a helyi, környékbeli kórházakban lehetőségünk lett volna. De... valahogy - még így fél évvel utánna is - úgy érzem, hogy lehetett volna ez-az másként. Sok-sok éjjel óta agyalok a történteken, valahogy nem hagy nyugodni egy-két részlet, bár nekem összességében jó szülésem volt. Nemsokára tervezzük a második babuskát, és tudom, hogy ismét nem szeretnék a környékünkön szülni, de kétségeim vannak, hogy ismét felkérjem-e a szülésznőmet (szintén G.) - orvosomat (ugyancsak Á.). Néhány momentum nagyon-nagyon ismerős a történetedből, bár mivel én nagyon gyorsan szültem, nem volt ideje kibontakozni a szülésznő undok énjének. Megírnád nekem, kérlek, hogy kiről van szó? Ha nem teszed ki a kommentet, nem bánom :-)
jeeka's picture

válaszolok privát mélben.

válaszolok privát mélben. vérfagyasztó a gondolat, hogy egy sorozat-szüléstönkretevővel van dolgunk (ez már egész krimibe illő, nem? mi leszünk kalambó!)

szenenmut's picture

Szia! Én is szeretném elkérni

Szia! Én is szeretném elkérni privátban a szóban forgó bába nevét. És az a véleményem, hogy aki nem képes szeretettel végezni a munkáját, az keressen olyat, ahol nem kell emberekkel foglalkoznia!

Ha lenne kedved elmesélni ezt

Ha lenne kedved elmesélni ezt a hoztamevilgra sorozatban, szívesen felvenném: http://www.youtube.com/hoztamevilagra hoztamevilagra@gmail.com

Üdvözöllek Benneteket! Én 46

Üdvözöllek Benneteket! Én 46 éves leszek, és három fiamat szültem kórházban. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy semlegesek a tapasztalataim, de ez nem igaz. Az első fiamat nagyon korán, és mondhatni "gyerekfejjel" szültem meg, alig 20 évesen. Időre, 3 kg feletti súllyal született meg. Maga a szülés - talán a korom miatt, és éretlenségem folytán- nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint kellett volna...Igen, a szokásos szülőágy, a kengyel, ( 1987 nyarán történt ) és sajnos a szülés alatti "fájdalomcsillapítás", amiről ma sem tudom, mi is volt amit infúzióban kaptam, csak azt, hogy igazából elkábultam tőle, így a tolófájásoknál kábán már nem tudtam tolni, csak kínlódva nyomtam. Ekkor következett a vákum, mert hogy "elhúzódó a kitolási szak"...Ma már tudom, nem lett volna az, ha nem kapok jó adag kábítót, hogy "jobban bírjam " a 8 órán át tartó vajúdást, -ami ma már azt gondolom, első gyermeknél teljesen természetes- csak az orvosnak volt sok, hiszen felfektettek a szülőágyra, és valljuk be, elég nehezen viseli az ember, ha a nagy hasával, fájások közepette 8 órán át kell a hátán feküdnie.... Másodjára 28 évesen szültem. Ekkorra már valóban érett voltam az anyaságra, lelkileg is. és szerencsére egészségi állapotom is teljesen rendben volt. Lelkesen készültem második kisfiam fogadására, éppen ezért döbbenten vettem tudomásul, hogy a 33. hét végén minden előjel nélkül megindult a szülésem. Mivel kisvárosban élek, azonnal mentőt hívtak, amiben 1 perces fájásokkal vijjogtuk végig az utat az ominózus "nagyvárosi" kórházba, ahol egy vadidegen orvos, és vadidegen környezet - mondhatnám hogy várt, de ez nem igaz, mert éppen csak fogadott- lett a színtere a szülésemnek. A férjemet kiparancsolták, holott apás szülésre készültünk, ez önmagában félelemmel töltött el. Aztán megvizsgáltak, közölték, hogy ne jajgassak, mert ennek a gyereknek még meg is kell születnie, majd magamra hagytak egy üres szülőszobában. Sehol senki körülöttem, egyedül a hideg novemberi éjjelen, én és a kisbabám, akinek senki nem segített megszületni, nekem senki nem mondott egy bíztató szót sem, pedig látták, hogy rettegek, mi lesz a koraszülött babámmal...Aztán egyszer csak éreztem, hogy jönnek a tolófájások. KIabáltam, hogy valaki jöjjön, mert úgy érzem, székelnem kell, erre nagy nehezen bevonult az asszisztencia, és alám terítették a steril lepedőt, amit én a fájások alatt minduntalan magam alá gyűrtem. Nem kellett volna, mert azonnal rámszólt a bába, hogy nézze már, mit művel, most tettem rendbe maga alatt, már megint összerugdossa!!! Innentől kezdve nemigen mertem mozogni, ismét hanyatt fekve, lábam a kengyelben, kiszolgáltatottan, már 28 évesen...Burkot repesztettek. Mert állítólag már ki voltam tágulva. Most sem értem, miért kell a burkot megrepeszteni, nem lehetett volna kivárni, amíg magától megreped? Vagy az túl időigényes??? A burokrepesztés pillanatától kezdve ezerrel nőttek a fájásaim, úgy éreztem, elpusztulok, mellettem senki, akinek legalább a kezét foghattam volna. Igen, jajgattam. Igen, kiáltoztam is. De azt hiszem, ez nem volt ok arra, - és nincs is mentsége rá az orvosnak- hogy a doki POFON VÁGJON. Ezt komolyan mondom. Kísérte azzal a szöveggel, hogy ne "hisztizzek", nyomjak. Megsemmisültem. Gyerek lettem, kiszolgáltatott, akit meg is üthetnek ha rosszul viselkedik, - és én ezek szerint rossz voltam- innentől kezdve parancsokat teljesítettem, és az orvos meg is volt elégedve a teljesítményével. 1950 gr.os kisfiam született, - ma 17,5 éves gyönyörű kis férfi, sportoló, és makk egészséges, hála a Jó Istennek- akit azonnal elvittek, bár emlékszem, egy pillanatra a mellemre fektették, és a mai napig őrzöm ennek a röpke pillanatnak az emlékét, az illatot, amit éreztem rajta, hogy "odabentről jött ki", a szemét, amit le nem vett rólam, ezeket a perceket nem vehette el tőlem senki. Elvitték, és 2 hónapig nem viselhettem gondját, ma már tudom, mekkora baklövések sorozatát követték el, de kárpótol a egészséges fiam. Azért van itt valami...A babám 6 hónapos kora tájékán váratlanul és ok nélkül depressziós lettem, pánikrohamokkal kezdődve. Az álmaim...Azok nekem is ijesztőek voltak, és most először gondolok arra, mi van, ha nekem sem depresszióm volt ( amit évekig tartó anti-depresszáns és a mai napig tartó Frontin kezelés "oldott" meg) hanem post traumás stressz szindróma? MOst búcsúzom, legközelebb megírom a harmadik kisfiam történetét is. Ölelek mindenkit, aki ezt nem kapta meg, amikor szüksége lett volna rá.

Post new comment

The content of this field is kept private and will not be shown publicly.
  • Lines and paragraphs break automatically.
  • Allowed HTML tags: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • Web page addresses and e-mail addresses turn into links automatically.

More information about formatting options

By submitting this form, you accept the Mollom privacy policy.