Egy rossz szülés története - levél a bábának

jeeka Tudatos Túlfogyasztó Tue, 2011-09-06 13:07

G.!

Az egyik szülés-előkészítőn kérted, hogy ki-ki írja majd meg a szüléstörténetét.
Az én szülésem fájdalmas és szomorú emlék, nagy csalódás. Ebben sajnos neked nagy szereped volt.

Szüléstörténet helyett áll itt egy levél a bábának, akivel szültem - bár sokszor azt éreztem, ellenében szülök. A neveket nem írtam bele, ez nem egy lejáratókampány, pusztán arra való, hogy én fel tudjam dolgozni azt, ami történt, és ha más is embert keres, tudja, mire kell figyelnie.

Ha valaki nagyon kíváncsi a nevekre (mert mondjuk épp választania kell), privátban megírom neki. Mindenesetre akárkit is választotok, baszki, vigyetek magatokkal dúlát.

Talán túl sokszor is elmondtam, hogy nagyon szerettem volna otthon szülni, de a körülmények miatt nem lehetett. Nehezen, de elfogadtam ezt. Tudtam, hogyha a szülésem közben kioktatnak, türelmetlenek, megértetlenek lesznek velem, az megkeseríti majd ezt a fontos eseményt - ezt pedig el akartam kerülni. Rég ismertem már belülről az egészségügyet, és fiatal korom óta tudatosan készültem a szülésre, így tudtam, mire számíthatok a legtöbb helyen. Hosszú kutatómunkával jutottam el Á.-hoz, akiben nem is csalódtam. Ennél a lépésnél megnyugodtam, mert a veszedelmet egy nagy fehér férfi képében véltem eljönni, akit főorvos úrnak szólítanak. Volt egy jó orvosom, hát gondoltam, nagy baj nem lehet.

Amikor bábát kellett válasszak, már nem volt energiám. Annyi lehetőséget zongoráztam végig, és annyi dolgom volt még a babámmal és önmagammal, az egész életemmel. Éppen ezért, bár már az első találkozásunkkor rossz érzésem támadt, mégsem bírtam tovább menni és mást keresni. És minden későbbi találkozásunk megerősítette bennem ezt az érzést, de ezt elnyomtam magamban. Ez az én nagy hibám.

Röviden összefoglalva: mindig azt éreztem, hogy nem kapom meg azt a figyelmet és tiszteletet, amit várok, és amire szükségem van. Ez odáig fajult, hogy a szülőszobán szabályosan rettegtem tőled, és egy idő után már könyörögtem a férjemnek, hogy nehogy odahívjon valamiért.

Sokkal nagyobb falat volt a szülés, mint amire számítottam, és megdöbbentem azon, hogy mennyire gyenge vagyok. Azt éreztem, hogy nem vagyok képes végigcsinálni, hogy szétrobbanok a fájdalomtól, és külön megijesztett, hogy ha a tágulás ennyire fáj, akkor hogy a fenébe leszek képes kitolni azt a gyereket. Akkor haragudtam ezért magamra, ma már tudom, hogy erre nem volt okom: akárhogyan is reagáltam volna, megérdemeltem volna a megértést, az elfogadást, a bátorítást. Sőt, azt is tudom, hogy a körülményekhez képest remekül szültem, és képes leszek rá újra.

Már jóval a szülés előtt erős jósfájásaim voltak, sokszor éjszaka felébredtem rájuk és egyáltalán nem tudtam pihenni. A meleg fürdőtől sem enyhültek, csak aztán egyszer ukmukkfukk végük lett - heteken át ment ez minden nap. Nagyon kifárasztottak.

Az ultrahangokon folyton ijesztgettek, hogy ötkilós lesz a gyerek. "Hú anyuka, magának az egekben van a cukra!" "Húha, ez a gyerek egy hónappal nagyobb, mint amekkorának maga mondja!" (Aztán 3260 grammal született meg Luca.) Meglehet, hogy az ultrahangosokat nem szabad komolyan venni - én megijedtem ettől. Nagyon féltem, hogy egyszercsak befektetnek és megindítják a szülést. Remegve vártam, hogy mikor kezdődik valójában.

Az első nagy nehézség az volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mikor kéne bemenni a kórházba. Mi a jel? És egyélbként: te mit vársz tőlem? Vajúdjak otthon ameddig tudok, vagy szaladjak be egyenesen? Ezt nem beszétlük meg előre, és később sem derült ki, hogy te milyen elvárásokat támaszottál. Csak azt éreztem, hogy sosem felelek meg ezeknek.

A sokadik ilyen fájásokkal töltött éjszakán telefonáltunk és azt mondtad, menjünk be a kórházba. Én bizony örültem, hogy végre, valami válasz! Addig mindig csak annyi volt, hogy hívjál újra majd ha...

Hajnal háromkor a bejáratnál leszidtál, hogy ne játsszam meg magam, hogy mennyire fáj. Ez megdöbbentett, és - ma már csodálkozom is magamon, - elkezdtem fogösszeszorítva 'viselkedni'. ("Igen, doktor úr!" Pulsatilla vagyok.) Mire a CTG rajtam volt, már teljesen le voltam forrázva. El is gyengültek az összehúzódások, amiket fitymálóan mutattál a papíron. Hazaküldtél.

Az elbocsátásnál B., az ügyeletes orvos rám nézett, sóhajtott egy nagyot és megkérdezte: "Szeretné hogy megvizsgáljam én is? Asszonyom, bízik ön a bábájában?" Én sajnos jó választ adtam őszinte válasz helyett - hazamentem.

Nemhogy aludni nem tudtam, de zokogtam a félelemtől, hogy ha ezek a fájások nem is fájások, akkor milyenek lesznek majd az igaziak? Azt éreztem, hogy szétporlad a csípőm, a gerincem eltörik. Nem bírtam se enni se inni. Rettegtem és kibuggyant belőlem: én ezt nem bírom végigcsinálni. (Most már tudom, hogy azok bizony igazi fájások voltak, csak épp leálltak bent a kórházban, mikor nyomás alatt voltam.)

A férjem és a húgom szeretetteli segítségével vajúdtam otthon délután kettőig. Közben párszor telefonáltunk, bár akkor már kértem a férjemet, hogy inkább ne hívjon fel téged. Ő azonban szeretett volna szakmai szegítséget kapni, hiszen nem látott még szülést. Végül délután azt mondtad, menjünk be.

Az odaúton elkezdtem érezni, hogyan tudom átlélegezni a fájásokat, így mire beértünk, már egészen kába voltam, és volt bennem valami nyugalom. Aztán a vajúdóban vártam rád legalább egy órát, kedélyesen fecserésző ügyeletes orvosok, magazinolvasó kismamák és csodálkozó bábák között. Nehéz volt.

Mikor megjöttél, az ágyon feküdtem és próbáltam átlélegezni egy fájást - köszönés helyett megkérdezted, hogy mit lélegzek még mindig, hiszen már rég vége az összehúzódásnak. Megrémített a helyzet, épp csak kezdtem belejönni, erre jött egy ilyen csapás. Hebegtem, hogy hát nekem még mindig fáj, azért lélegzek így, mire azt mondtad, akkor se csináljam, ne reagáljam túl.

Egy pillanat alatt elszállt az a belső bizonyosság, amit addig megszereztem - és sokkal erősebben fájt minden. Újra attól féltem, hogy nem leszek képes végigcsinálni, ha már most ennyire rosszul viselem. A felvételen C., az épp ügyeletes kicsit a lelkemre beszélt, hogy nincs félnivalóm, jól csinálom, de sajnos ez nem volt elég útravaló.

Már nem tudom apróra felidézni az összes konfliktust, de nem is fontosak. Ami azonban fontos: hiába nem hangzott el egy hangos szó sem, én végig azt éreztem, hogy üvöltözöl velem. Később, mikor próbáltam kilábalni a szülés utáni depresszióból, ráismertem ugyanerre az érzésre egy Feldmár-írásban (Apró részletekben). Feldmár aprólékosan leírja, hogy nem minden terapeuta alkalmas minden ember kezelésére, és hogy a terapeuta feladata is ilyenkor nemet mondani.

A legemlékezetesebb nekem az, amikor leszidtál, amiért beödémásodott a méhszájam. Kértem egy beöntést, mert éreztem magamban valami nagy görcsöt, megrekedtséget, és azt reméltem, talán ez segít. Ez aztán egyáltalán nem jött ki belőlem - se a víz, se semmi más. (Volt ott görcs bőven.) Túl sokáig vajúdtam a vécén, és ettől lett az ödéma, amiért iszonyúan leszidtál engem is és a férjemet is. Sajnos azonban egy szóval nem mondtad előtte, hogy ezt nem szabadna. Mivel én épp szültem, és nem vagyok bába, ezt bizony rosszul tettem. Pont az ilyen helyzetekben kellett volna, hogy a fogadott bábám segítsen.

Én a bábai modellt bizony úgy képzeltem, hogy a bába jelen van a szülésnél, nem csak időben, hanem lelkileg is, és bátorít, támogat, irányt mutat. Én azonban sajnos csak azt hallottam a szavaidból, hogy milyen rosszul csinálom.

Volt olyan, hogy úgy vizsgáltad meg a méhszájamat, hogy kifejezetten nagyon fájt, mert nem hagytál időt elhelyezkedni - azt hiszem, talán nem akartad megvárni a következő fájást, míg találok egy megfelelő testhelyzetet. Megalázó volt és félelmetes. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az egyik ilyen megalázó belém nyúlás után tizenöt perccel megvizsgált Á., és több mint egy ujjnyival tágabb voltam, mint neked.
Egyszer a férjem megkérdezte, hogy mi a helyzet, hogy állunk, mire azt mondtad, hogy az a baj a városi emberekkel, hogy mindig mindent tudni akarnak, mindent meg akarnak magyarázni, pedig a szülés majd megy a maga útján, nem kell itt semmit magyarázni. Nemsokára belépett a szobába Á. és így köszönt: "Hallom, van egy kis gond."

Én akkor már elmerültem a vajúdásban, azt hiszem, nem is nagyon voltam magamnál. Átvezényletetek egy másik szobába, burokrepesztést javasoltatok, cukros vizet adtatok, aztán oxytocint,- én ezekbe beleegyeztem, de már nem voltam jelen ezekben a döntésekben. Jártányi erőm sem volt, és csak arra tudtam gondolni, hogy úristen, még hátra van a kitolás, hogy leszek én arra képes, hiszen a karomat felemelni sincs erőm. Mostanra már tudom, hogy ez már a várva várt módosult tudatállapot volt. Akkor sajnos nem mondta senki.

Amikor azt javasoltátok, hogy kapjak infúzióban cukrot, mert nagyon ki voltam fáradva, a vizet bekötötted, de legalább húsz perccel később jutott csak eszedbe, hogy a cukor kimaradt. A szülőágyon próbáltam olyan pozíciót keresni, amiben nem kell tartanom a lábaimat, mert én így tudom jól ellazítani a záróizmaimat - akkor megkaptam, hogy ne görcsöljek már, azonnal engedjem el a lábamat. A férjem többször visszakérdezett, megpróbált visszaverni néhány ilyen támadást, de egy idő után már ő is megfélemlítve érezte magát.

Ezért is nem tette szóvá, amikor - a megbeszéltekkel éles ellentétben - duplájára emelted az oxitocint. Abban állapodtunk meg, hogy csak addig kapom, amíg megindulnak a tolófájások. Ehelyett szó nélkül megkétszerezted a dózist, amikor eltűnt a méhszájam. Lehet, hogy szakmailag ez indokolhatónak tűnt, de nem ebben állapodtunk meg. Ezért aztán a kitolás olyan volt, mint a gyorsvonat.

El kell ismernem, ez a része remek volt a szülésnek. Végre azt éreztem, hogy jól vagyok, helyben vagyok: erre vártam, jól csinálom, sikerül és isteni. Pontosan és határozottan éreztem, amikor repedt a gátam - most is fel tudom idézni, és, hmm, igazolják az emlékeimet a mostani fájdalmaim -, de nem zavart, mert tudtam, hogy itt az idő. Ha jól emlékeszem, öt összehúzódás alatt kint is volt Luca.

Nagyon örültem a nagy sikernek, sajnos azonban Lucának már nem tudatm örülni, mert úgy éreztem, egy üvegfal mögött vagyok és csak nézem, mi történik odabent. Hogy ez nem is velem történt. A megdöbbenésemet sem bírtam elmondani, amiért nagyjából egy órába tellett összevarrni a sebeimet. A gyerekemmel pedig egyáltalán nem tudtam kapcsolatot teremteni.

Sokat álmodtam később azzal a kézmozdulattal, amivel elvitted a méhlepényt. Kértem, hogy mutasd meg, de nem hoztad oda. Azt éreztem, hogy ott viszik, viszik valamimet, most épp meglopnak. Mi azt haza akartuk hozni.

Egyáltalán nagyon sokat álmodtam veled az első két hónapban, de néha még most is. Ezek rémálmok. Hol arról, hogy újra találkozom veled és kezdődik elölről az egész; hol arról, hogy végre jól megmondom neked, hogy milyen volt ez a szülés veled. Csúnya szülés utáni depresszióból kellett kivekeredjem magam, a sírós, nyugtalan babámmal együtt.

Hat héttel a szülés után hosszan beszéltünk Ágival az élményeinkről, és ő is elismerte: érezte, hogy nagy feszültség van köztünk, látta, hogy baj van, de nem tudta, mit tehetne. Nagyon emlékszem egy jelenetre, amikor megindultak a tolófájások, és rámszóltál, hogy maradjak csendben - Á. pedig odaszólt, hogy "ezt azért mégse".

Amikor találkoztunk, felajánlotta, hogy esetleg beszél veled az esetről, vagy megszervez egy közös játszmaelemzést. Én ezt nem kértem, több okból. Nem akartam üzengetni valaki máson keresztül. De nem is akarok veled találkozni. A levél mellett döntöttem, így nem teszem ki magamat egy esetleges veszekedésnek, és átgondoltan le tudom írni, amiről úgy gondolom, hogy tudnod kell.

Nagyon rossz volt nekem, ahogyan bántál velem, G., és még mindig rossz. Akármivel is vívtam ki az ellenszenvedet, méltatlan volt ez az elbánás. Egy ideig. azt gondoltam, meg kéne kérdeznem tőled, mi volt a bajod velem. Csak sokára jöttem rá, hogy ez egy marhaság. Ez az alkalom rólam szólt, vagyis rólam kellett volna szóljon. Mindegy, hogy mi volt a bajod (velem, vagy bármi mással), te egy olyan munkát vállaltál, ahol ez megengedhetetlen. Még akár a legvárosibb libával szemben is.

Á. azzal bíztatott, hogy a második szülés gyógyulás lesz. Ez biztosan igaz, de szívesen megspóroltam volna az első pokoljárást. Mert ezt a gyereket én csak egyszer tudtam megszülni, és ami ennél sokkal fontosabb: ez a gyerek csak egyetlenegyszer tudott megszületni.

Azt akartam, hogy tudd, mit érzek. Azért, hogy könnyítsek a magam kínjain, de azért is, hogy talán a következő, hozzám hasonló asszony jobban járjon. Talán majd azt mondod neki, amikor érzed, hogy nem kedveled: nem én vagyok a te embered, menj tovább. Biztos vagyok benne, hogy ez a te történeted része is, neked is fontos, hogy megkapd a valódi visszajelzést, még ha mégoly kellemetlen is.

Ugyanezért döntöttem úgy, hogy nem adok pénzt. A szülés előtt azt tartottam, hogy mivel a bábáé a munka nagy része, őt illeti a summa. Az orvos is kapjon pár forintot, ha jó volt, hogy ott volt, de nem ő itt a sztár. Egy ilyen szülés után mégsem tartanám korrektnek, ha fizetnék azért, amit kaptam. Nem állok be azoknak a bamba tehénkéknek a sorába, akik megfinanszírozzák a saját rossz sorsukat.

A munkádért, az idődért, az álmatlan éjszakádért cserébe ezt a levelet adom.

Ha szeretnél válaszolni, írj a mailcímemre vagy szólj hozzá ehhez a levélhez a blogomban.