Evolúciós zsákutcák, malthuziánus kegyetlenségek – avagy mi a bajom a szociál-darwinistákkal 3.rész

Rékatje Mandala in Green and Pink Szo, 2011-08-06 10:13

Paleolit diéta és egyéb nyalánkságok
Gondolom sokan hallottatok már a paleolit diéta nevű napjainkban egyre népszerűbb táplálkozási rendszerről. Ha betévedünk egy könyvesboltba, legalább három kiadványt találunk e témában, leginkább Szendi Gábor neve alatt. Itt nem részletezem az emberiség földművelés előtti gyökereihez visszanyúló életmód programot, melyet bonyolult kutatási eredmények támasztanak alá a gabonafélék, tej és cukor ártalmas voltáról, és (elsősorban) a húsról, valamint a gyümölcs- és zöldségfélékről mint a valójában egészséges táplálkozás alapjairól. Abban nem kételkedek, hogy számos modern, ún. civilizációs betegség gyökerei a táplálkozásban keresendők: a túlzott só- és cukorfogyasztásban, a zsíros-olajos ételekben, adalék- tartósító- és színező anyagokban stb. stb.

Nemes cselekedet a berögzült, rossz szokásokkal felvenni a harcot, s propagálni nem is egy újfajta rendszert, hanem az ősi, autentikus táplálkozási szokásokat, melyekhez való visszatérés hosszú és egészséges életet ígér. Fenném is már a hentesbárdot (ha nem lennék vega), s vágnám le az első utamba kerülő borjút, amivel nem is lenne semmi baj. Nagyanyáim tyúkudvarait, és a régimódi, tanyasi állattartást becsülöm, főként a mostani ÁNTSZ-diktatúra idejében. Viszont amióta felnyílt a szemem az ipari húsüzemek realitásait illetően, azóta nem bírok a paleolit diétára úgy tekinteni, mint valami újabb ártalmatlan, egészség-hóbortra.
Támadható ugyan szintén tudományos „mi a legjobb nekem” megközelítésből, a gabonák és a vegetáriánus életmód védelmében, azonban akkor ismét nem veszünk figyelembe fontos, kontextuális tényezőket. A fő kérdések pedig a következők: mégis honnan származik az étel, amit megeszünk? Honnan szerezzük be? Milyen feltételei vannak az előállításnak? Az olcsó élelmiszert ki fizeti meg, ha nem mi? S ki húz rajta hasznot? A lokális és globális élelmiszeripar sötét útvesztőiben bolyongva nyilvánvaló tendencia, hogy napjainkban legkevesebbet a termelők keresnek az általuk megtermelt javakon, míg a belőlük a nagy hasznot a forgalmazó vállalatok húzzák. A szállítás, csomagolás, forgalmazás, reklám költségei teszik ki az általunk fizetett ár legnagyobb részét. Legyen szó akár meglepően olcsó húsról, tejről vagy műanyag fóliába csomagolt, novemberi paradicsomokról, a származás helye, az előállítás módja egyszerűen nem hagyható figyelmen kívül.
A feminista szlogent – the personal is political – ebben az esetben is érvényesnek tekintem. Az élelmiszer vásárlás terén hozott döntések nemcsak rólam, a kilóimról és a koleszterin- és vércukorszintemről szólnak. Támogatok-e egy olyan rendszert, ami kiszolgáltatott helyzetben tartja a termelőket, a profitszerzésnek maximálisan alárendeli dolgozóit, emberi és nem emberi lényeket? A megvásárolt élelem mennyi műanyagba, papírba, egyébbe van csomagolva s mennyi a reklámköltsége? Ha egészségről beszélünk, nemcsak az én egészségemről van szó, hanem a tágabb környezetemről, természeti és társadalmi igazságosságról. A fair trade elve nemcsak a globális kereskedelemben (olyan luxuscikkek, mint a kávé, cukor, kakaó esetében), hanem a lokális gazdaságban, és környezeti értelemben is követendő elv.
Az életmód-programok, népszerű diéták (legyen az paradicsomkúra –a tél közepén, exotikus gyümölcs diéta, gabona helyett hús stb.) hirdetése – melyekben általában szó sincs arról, hol szerezzük be az említett élelmiszereket, azok honnan jönnek, és milyen szerepük van a globális élelmiszerpiacon – általában egyéni hangvételű, individuális szemléletet ösztönöz. „Én és a családom legyünk egészségesek, a többiek meg fulladjanak bele a zsírba.”