LEGYÉL TE IS BANKÁR…

avagy HOGYAN RABOLJUNK BŰNTETLENÜL?

Az ember azt gondolná, hogy azt a pénzt, amire nincs szüksége, beteszi a bankba kamatra. Ott legalább biztonságban van, és talán még hoz is valamit a házhoz. Az ember azt gondolná, hogy a bank kölcsön adja magasabb kamatra más vállalkozóknak, és - mivel a vállalkozó által fizetett kamat magasabb, mint amit a bank a letétbe helyezett összegért fizet – a bank csendesen megél a kettő közötti különbségből. Az ember azt gondolná… DE TÉVED.

A banki törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a bankok mindössze 2% biztonsággal dolgozzanak. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogyha egy magánszemély letétbe helyez mondjuk 2.000.000, azaz kétmillió forintot, akkor a bank máris 98.000.000, azaz kilencvennyolcmillió forintot adhat kölcsön vállalkozóknak, befektetőknek.

Nagyszerű. Adhat. De honnan származik ez az összeg, ez a bizonyos 98.000.000 forint?

Nos, hát a nyomdából. Fedezet nélküli, színes nyomtatott papírdarabokról van szó, melyek valós értékükben talán annyit sem érnek, mint egy olcsó napilap.

A kölcsön feltételei azonban egyértelműek. Nyilván csak az kap kölcsönt, akinek van rá fedezete. Ez egy hétköznapi dolgozó esetében rendszerint a már meglévő lakás, amelyre a bank jelzálogot tesz. A kölcsönt felvevő pedig kötelezi magát, hogy a kölcsönkapott pénzt pár év alatt kamatostól visszafizeti. Csakhogy neki nincs nyomdája, nem nyomtathat bankjegyeket, ezért aztán a pénzért – és a kamatért - dolgoznia kell. Ha minden jól megy, és tudja fizetni a részleteket, akkor pár év alatt a felvett összeg legalább dupláját fizeti vissza. Ez nagyjából annyit jelent, hogy miközben szorgalmasan dolgozik, és mondjuk épít magának egy házat, aközben épít egyet a banknak is. A bank tehát a színes, fedezet nélküli nyomtatott papírokért pár év alatt gazdagabb lett egy házzal.

Ha a dolgok rosszul mennek – és ugye ez is előfordulhat – akkor a kölcsönző nem tudja fizetni a részleteket. Sebaj, erre jó a jelzálog. Ebben az esetben a bank elveszi tőle – ugyanazon értéktelen színes nyomtatott papírdarabok fedezeteként – azt a házat, azt az értéket, amiért már korábban megdolgozott.

Ilyen formán egy valamire való bank, amely a törvény által megszabott lehetőségekkel él, a kölcsön adott, fedezet nélküli színes papírdarabokért így is úgyis hozzájut a kölcsönző által megtermelt értékhez, méghozzá anélkül, hogy a kisujját mozdítaná.

A bank tehát nem termel értéket, csak elveszi a mások által megteremtett értéket. Hogy ez a rablás nemzetgazdasági szinten mekkora méreteket ölt, arról még fogalmat alkotni is nehéz. Az átlagember figyelmét oly mértékben kötik le a kamatlábak, kedvezmények, a halasztható részletek, és a havi törlesztés előteremtésének gondjai, hogy nem is ér rá felkapni a fejét, és körülnézni, átgondolni, mi történik vele. Jó lenne végre felébredni ebből az álomszerű állapotból. A bank nem jótékonysági intézmény, a letétbe helyezett összegért járó kamatot is folyamatosan kirabolt dolgozó emberek teremtik elő, bár ezt „sajnálatos módon” gyakran „elviszi” az infláció vagy az adónak valamilyen formája. Na de mi is kell a banknak, azaz a világot lassan behálózó, kisebb bankokat felvásárló FED-IMF-VILÁGBANK „konzorciumnak”? Pénz? Nyomtatott papiros? Csudát. Hiszen olyat bármikor tudnak nyomtatni. Hát akkor vajon mi? A világ globalizálódását és a gazdasági folyamatokat figyelve arra a kérdésre, hogy „Mi kell A banknak?”, csak egy épkézláb választ találunk: MINDEN. Teljes, totális gazdasági hatalom, az ingatlanok, termőföldek, gyárak és termelő egységek tulajdonba vétele, teljes ellenőrzése és a „kiszolgáló személyzet” olyan szintű lebutítása, amelyben az ellenállás és változtatás gondolata még csak fel sem merül.

A legérdekesebb mindazonáltal az, hogy ezt a rablást – és a népbutítást, amely történik iskolák bezárásával, a tananyag leegyszerűsítésével, a követelmények enyhítésével és minősíthetetlen TV-műsorok sugárzásával – törvények egész sora biztosítja.

Elnézést, de miféle demokrácia az, ahol az általam választott képviselő megszavazza a kirablásomat lehetővé tévő törvényt vagy törvények egész sorát, és még csak vissza sem hívható, számon sem kérhető?

Tény, hogy ez az egész törvényesített rablás csakis azért mehet végbe, mert e tekintetben tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk. Ameddig tudatlanok és tájékozatlanok is maradunk, a rablás megállíthatatlan. Minél jobban sikerül bennünket elbutítani, annál sikeresebb lesz ez a stratégia.

Így hát első lépésként – ha törvényes keretek között szeretnénk maradni, mégpedig olyan törvények által megszabott keretek között, amelyek kifejezetten az életminőség romlását szolgálják – legalább annyit el kellene érnünk, hogy az általunk választott képviselők legyenek visszahívhatók, számon kérhetők és büntetőjogilag felelősségre vonhatók.

A második lépés – bár lehet, hogy ez most utópisztikusan hangzik – az lenne, hogy ne pártokra, csupán emberekre szavazzunk. Emberekre, akiket ismerünk, akik valóban az érdekeinket képviselik. Emberekre, akik számon kérhetők, visszahívhatók és minden életrontásért büntethetők.

Balogh Béla