Csillagnapló 13.: Nauru, a vágyódás betegségének kezelése, gyenge vs. erős fenntarthatóság

csillagnaplo Portálcsoport Csü, 2006-05-11 10:50

Az anyagi tárgyak iránti vágyódás és e betegség kezelése. Gyenge vs. erős fenntarthatóság.
Carl N. McDaniel – John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása – Példázat a természet tönkretételéről című könyvéből.

Végre sikerült kivenni a könyvtárból Carl N. McDaniel – John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása – Példázat a természet tönkretételéről című könyvét. A könyv azt mutatja be, hogy Naurut, ezt a Csendes-óceáni szigetet, amelynek népe mintegy ezer éven át fenntartható módon élt kicsiny szigetének ökológiai rendszere által biztosított keretek között, hogyan tette tönkre a nyugati kultúra, a foszfát kibányászása és a piacgazdaság.
Azt hiszem, újra el fogom még olvasni, mert majd a kötet első feléből is szeretnék majd idézni. Most elsősorban a hetedik fejezetből (A piac: úr vagy szolga) emelek ki néhány részt.

Kelet-Kanada indiánjait az anyagi tárgyak iránti vágyódást betegségnek tartják. A kezelés része, hogy a beteget elkülönítik és addig halmozzák el ajándékkal, amíg ki nem gyógyul. Észak-Amerika nyugati vidékén a brit-kolunbiai parti indiánok egyes csoportjai körében tisztelet és elismerés övezi azokat, akik tárgyaikat egy sajátos rítus, a potlach keretében másoknak adják; ezt ki kell érdemelni. A fenti és más kultúrákból származó példák betekintést engednek az emberi viselkedés olyan formáiba, amelyek igen távol állnak a piaci viszonyok és a nyugati individualizmus eszméje által irányítottól. A jelen társadalmunk által létrehozott ipari gazdaság ugyan fogyasztásra ösztönöz és általában ellenséges a fenntartható életmódokkal szemben; az emberi lét nagyobb részében, a világ széles területein azonban ezek az eszmék nem léteznek. Ezért nem nevezhetjük a piacgazdaságot 'természetesnek'.

Az egyének közötti, személytelen csere uralma - a modern piacok központi elve - új keletű felfedezés, akárcsak a pénz, minden árú és szolgáltatás egyetemes értékmérőjének fogalma. A legutolsó száz évben a nyugati társadalom úgy alakította a pénzalapú gazdaságot, hogy az mély sebeket ejtett a Föld kulturális szövetén. A pénz fogalma olyan nagy hatású, hogy az ipari kultúra embere egyszerűen azonosítja az érték fogalmával. Ez azonban tanult. kulturális eredetű hozzáállás – ez embereket meg kell rá tanítani. A [globális] kapitalizmus* és piacgazdasága nem csupán az erőforrások hasznosításának egyik módja, hanem egy nagy hatású kulturális hitrendszer. A piacgazdaság fontos összetevői a természethez, az emberi kapcsolatokhoz és a hatalomhoz fűződő viszony.” (127-128. o.)

* a könyv magyar változatában „világkapitalizmus” szerepel, de valószínűsítem, hogy az eredetiben a „global capitalism” szerepelt, amelyet én inkább globális kapitalizmusnak fordítanék (-fid-)

„A huszadik század elején nem a foszfátbányászat, hanem a misszionáriusok romboltak a legtöbbet Nauru kulturáján. A keresztény misszionáriusok tűzzel-vassal irtották a tánc, a dal, a nemi élet és q házasság öltözködési és viselkedési hagyományait. A tárgyi javak terén meggyőzték a benszülötteket arról, hogy a régi mesterségek és az életmód alacsonyabb rendű, mint az új; hordjanak szövetruhát a pandanuszlevélből készült ridis helyett, használjanak porcelántányért a kókuszhéj tányér helyett.” (129. o.)

Gyenge fenntarthatóság vs. erős fenntarthatóság:

„A gyenge fenntarthatóság a befektetés egyszerű, de előrelátó szabályán alapszik: ne tőkénk felélésével tartsuk fönn mai fogyasztási szintünket! A GDP-t tekinthetjük úgy, mint a tőkebefektetés megtérülését. Így egy gazdaság akkor gyengén fenntartható, ha az össztőke nem csökken. 'Tőke' minden, ami más javak termelésében szerepet kap; lehet ember alkotta tőke, mint például a gépek és a gyárak, vagy pénzügyi tőke, és lehet 'természeti tőke': a természet világának azon elemei, amelyek szerepet játszanak a gazdasági javak megtermelésében. A modern közgazdaságtan egyik alapfelvetése a helyettesíthetőség: a gazdasági javak mindegyike helyettesíthető valamivel. Feltételezik, hogy a természeti és egyéb tőkék egymást pótolhatják; a természeti tőke csökkenhet mindaddig, amíg azt kiegyensúlyozza valamelyik másik tőkefajta növekedése. A gyenge fenntarthatóság keretei között megengedhető a természet részbeni elpusztítása, ha annak gazdasági értéke egy másik tőkefajtává alakul át.

„Bolygószinten a gyenge fenntarthatóság a katasztrófa receptje.” (134-135. o.)

„Az 'erős fenntarthatóság' (…) megkülönböztet megújuló – például halállomány, erdők, ivóvíz és hasonlók – és meg nem újuló forrásokat – példáuil ásványkincsek, fosszilis tüzelőanyagok; a források felhasználását pedig a piaci tevékenységnek a bioszféra határaihoz illesztésével korlátozza. Az erős fenntarthatóság három alapszabálya: s megújuló forrásokat a természetes megújulási mértékénél lassabb ütemben szabad hasznosítani; a hulladék mennyiségét az érintett rendszerek felvevőképessége alatti szinten kell tartani; a meg nem újuló forrásokat pedig legfeljebb olyan ütemben szabad kiaknázni, amilyen ütemben azok helyettesítőit megtaláljuk.” (136. o.)

„Az erős fenntarthatóság tagadja, hogy s természeti erőforrások éd sz ember alkotta tőke egymást helyettesíthetik, a természetet pedig örökségünknek tekinti, amelynek felélhetjük a kamatait – de magát a tőkét nem.” (136-137. o.)

„Az erős fenntarthatóság (…) nem fogadja el azt a feltételezést, hogy a gazdasági jólét minden szempontból elegendő. A kulturákon belüli és kultúrák közötti harmonikus közösségi kapcsolatok, a társadalmi igazságosság és méltányosság az emberi jólét piacgazdaság által elhanyagolt területei. Nyilvánvaló, hogy ki kell lépnünk a megszokott piaci keretek közül, ha meg akarjuk teremteni az emberi jólét megőrzésének feltételeit.” (137. o.)

„Bár a környezeti értékek beépítése az árakba és tulajdonjogok megállapítása ott, ahol eddig nem léteztek, valóban segítheti a biológiai források ésszerűbb hasznosítását, a pénzalapú piacgazdaság fő hátulütője megmarad: árral lehetetlen megfelelő módon kifejezni egy-egy természeti jószág – például egy faj létezése, egy ökoszisztéma működése – értékét. Mivel a legtöbb fajt még le sem írtuk, - a köztük levő kölcsönhatásokról vagy a bioszféra működéseiről nem is beszélve -, veszélyes és megtévesztő lenne abban hinni, hogy képesek vagyunk megfelelő módon 'beárazni' őket. Hány dollárt ér egy erdő által megteremtett mikroklíma? Egy folyó állandó vízhozama? Egy mocsár szennyvíztisztító képessége? Egy szitáló ölyv látványa? A tengeri fitoplankton oxigéntermelése? Az erdő talajában élő gombák? Ha van más választásunk is, megbízzunk-e továbbra is abban, hogy a piac képes lesz megfelelő árakkal felruházni a biológiai sokféleséget és a természet más elemeit, hogy ezek alapján döntsünk fajok és kultúrák sorsáról? Napjainkig a piac zérus értéket tulajdonított a biológiai sokféleség letgöbb formájának, ezért juthattunk oda, hogy az elmúlt 600 millió év hatodik tömeges fajpusztulásának okozói lettünk. (138-139. o.)

„James Aingimea, a Naurui Gyülekezeti Egyház nyolcvannégy éves tiszteletese mondta 1995-ben: 'Bárcsak sohase fedezték volna fel a foszfátot! Bárcsak Nauru olyan lenne, mint régen! Mikor kisfiú voltam, gyönyörű volt. Fák voltak. Minden zöldellt, friss kókuszt és kenyérgyümölcsöt ehettünk. Most, ha látom, mi folyik itt, sírnom kell.'” (153. o.)

„Nem a [nauruiak] hozták ide az európaiakat, nem ők fejlesztették ki a szigetüket fizikailag elpusztító, kulturájukat szétziláló piacgazdaságot. Minden a nyugati kultúra két nagy hatású hite miatt következett be: a benszülötteket 'fejleszteni' kell, és a természet arra való, hogy pénzt csináljunk belőle és a növekvő piacgazdaságba táplálva segítsük annak fejlődését. 1800 előtt a nauruiak fenntartható módon éltek; ezért a fentiekért nem ők hibáztathatók, hanem a piacgazdaság.” (153. o.)

Fidusz