A demokrácia hamis paradigmája

petibatya Ked, 2009-03-17 00:48

Az a társadalom, melynek politikai berendezkedése lehetőséget biztosít egyének, vagy csoportok számára hatalmi ambícióik érvényesítésére, illetve amelyben a politikai döntési mechanizmusok teret engednek eszmei, ideológiai, vagy bármilyen más alapon a legfőbb hatalom részérdekek mentén történő kisajátítására, az nem nevezhető demokráciának.

Demokrácia, a létező

Az úgynevezett polgári demokráciákban a hatalomgyakorlás a pártok működésére alapozott politikai intézményrendszerek keretei között zajlik. Az állami intézmények fölötti rendelkezési jognak, a legfőbb társadalmi hatalomnak a megszerzésére a parlamenti választásokon való sikeres szereplés révén van esélye az arra aspiráló személyeknek, a politikusoknak. Ebbe a döntési, és egyben hatalmi pozícióba meghatározó módon csak a pártok által kiválasztott, vagy a pártok által támogatott - ezért azoknak elkötelezett – „önjelölt” személyek kerülhetnek oly módon, ha ennek a lehetőségét a választásra jogosult állampolgárok törvényben meghatározott százaléka a leadott voksaival számukra megteremti.

A pártok a választópolgárok számára az állam, és a társadalom jövőbeni működésére vonatkozóan az esetek többségében konkrét részleteiben is meghatározott alternatívákat kínálnak. Egyértelműen így van ez, a magukat „program pártokként” meghatározó alakulatok esetében, de alapvetően ez a meghatározója az inkább „ideológiai” alapon szervezett pártok hatalomszerzési technikáinak is.

A hibás alapvetés és a legújabb kori dogma

A pártok által kínál, konkrétumaikban is meghatározott - társadalmakat megosztó - alternatívák, és közülük a közjót leginkább szolgáló alternatíva kiválaszthatósága a többpárti demokráciák hibás alapvetése.

Globálissá vált világunkban a társadalmi szereplők, és azok kölcsönhatásainak felmérhetetlen nagyságrendje kizárja annak lehetőségét, hogy a harmónia (a közjó) konkrét viszonylatokban a jövőt illetően teljes körűen leírható legyen, és bárki az egyén vagy a közösség számára a várható döntési helyzetekre vonatkozóan pontos mintákat adhasson.
Erre, a jövőbelátás képességének vélhető hiányában a pártok sem képesek.

Racionális érvekkel cáfolhatatlannak tűnik az a - gyakorlati tapasztalatok által is igazolt - megállapítás, mely szerint, a pártok által kínált, a társadalom jövőjére vonatkozóan konkrét elemeiben előre meghatározott jó cselekvési alternatívák a valóságban nem léteznek.

Amiről - az időbeni kényszerű változtatás igényeit figyelembe véve - alternatívák tekintetében egyáltalán beszélni érdemes, az a legkülönbözőbb szintű társadalmi alrendszerek jövőbeni jó működéséhez szükséges, jó döntések feltételeinek megteremtése, vagy e feltételek megteremtésének elmulasztása. (a jó értelmezése: közjót szolgáló)

Egy rendszer hibás, vagy hamis alapvetés szellemében történő működtetése törvényszerűen végződik a rendszer működésének kudarcával.

Ezen a hibás talapzaton nyugvó hamis demokratikus paradigma, a pártok közreműködésével zajló kollektív szemfényvesztés „teremti” meg a feltételeket az állami intézményrendszer és a társadalmi folyamatok irracionális működéséhez, ezeknek az irracionális folyamatoknak az állandósulásához, és elmélyüléséhez.

A "demokráciánál nincs jobb" állításnak, a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciánál "nem is lehet jobb" változata felelősség el- és áthárító, a társadalmi problémák lényegi elemeit elfedő legújabb kori dogma.

A dogma „bástyái” erősek és ma még bevehetetlennek tűnnek, mint ahogy bukásukat megelőzően minden korábbi dogmára is ez volt a jellemző.

Cél a hatalom

A pártok jelöltjei, aktivistái, és a pártokkal szimpatizáló egyének - elsősorban a pártokhoz különböző szálakkal kötődő értelmiségiek - az általuk talán jónak hitt, de a közjó megvalósítására eredendően alkalmatlan alternatívákat próbálják jóként elhitetni, a szavazó polgárok többségével a választható legjobb lehetőségként elfogadtatni.

Ez a „mutatvány” csak annak a pártnak hozhat sikert, amelyik a legtöbb választót, a legkülönbözőbb módokon, a leggyakrabban képes „megszólítani” olyan karizmatikus személyen keresztül, aki a többség számára hitelesítheti a kínált, és hitelteleníthet minden más alternatívát, s mely személyt a külső hatalmak képviselői hitelesként elfogadva különböző formában támogatnak.

A pártot és annak programját megjelenítő személy a siker szempontjából döntő fontossággal bír, mert a választópolgárok nagy többsége soha nem racionális megfontolások alapján a programokra szavaz - azok számára jórészt ismeretlenek is maradnak - hanem emócióira hagyatkozva, a programokat megjelenítő személyek alapján választ. (infantilizált tömegek).

A hatalom megszerzésének feltételei

1.- A társadalmi viszonyokkal és folyamatokkal, és az azok kialakulásában méltán elmarasztalható hatalomgyakorlókkal szembeni elégedetlen társadalmi többség.
2.- Egy ígéretekben bővelkedő, de a szavazók nagyobbik része számára még hihető választási program.
3.- A választók által leginkább igényelt „ideológiai körítés”, és ezt az ideológiai körítést hitelesen feltálalni képes értelmiségi „holdudvar”.
4.- A pártot, és annak programját hatékonyan megjeleníteni képes karizmatikus személy.
5.- A pártnak és vezetőjének - az adott társadalom nemzetközi kapcsolatrendszerét meghatározó - a külső hatalmi struktúrák képviselői általi elfogadottsága, és támogatása.
6.- A sajtó és a tömegtájékoztatási eszközök közvetítésével a nyilvánosság előtti folyamatos, pozitív minőségű jelenlét.
7.- Végül, de nem utolsó sorban pénz, sok-sok pénz.

Ezen feltételeknek a megléte esetén egy párt, és annak képviselői „eladhatókká” válnak, és az „üzlet” - egyik részről a hatalomba emelés, másik részről a hatalom megszerzése - a választók többségi szavazatainak elnyerésével realizálódhat.

A pénz, a hatalom és a demokrácia

A hatalom megszerzéséhez a pártok számára szükséges pénz nem teremthető elő, és a nyilvánosság előtti pozitív beállítottságú jelenlét lehetősége sem szerezhető meg a tőketulajdonosok támogatása nélkül, akik mint tudjuk a sajtót és a tömegtájékoztatási eszközöket is birtokolják, vagy befolyásuk alatt tartják.

Győzelmi esélye egy ma demokratikusnak nevezett választáson így csak annak a pártnak lehet, amelyik programjában nem kérdőjelezi meg a tőketulajdonosok előjogait, és ennek az "elvárásnak" a párt döntési pozícióba juttatott képviselői is a legmesszebbmenőkig megfelelnek

A tőke és mindenek előtt a multinacionális tőke érdekeinek ilyetén módon történő megkülönböztetett kezelésében, a helyi és a nemzetközi pénzügyi központoknak egy parlamenten kívüli, parlamentek fölött álló magasabb szintű, ellenőrizhetetlen döntési központként történő elfogadásában - ami de facto egyenlő a tőketulajdonosok és a pénzügyi menedzsment társadalom fölötti antidemokratikus státuszának a szentesítésével - a képviselőket még esküvel vállalt kötelezettségük sem korlátozhatja.

Ennek az eskünek a szövege a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselőire vonatkozóan szó szerint a következő.
„Én .............................. ..a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője esküszöm, hogy képviselői tisztségem ellátása során hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek, az alkotmányt és a jogszabályokat megtartom, a tudomásomra jutott titkokat megőrzöm, munkám során választóim akaratához és megbízásához híven lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem”.

Mint az élet azt sajnálatos módon bizonyítja, az országgyűlési képviselők, ha akarnának, sem tudnának vállalt kötelezettségüknek megfelelni: a „Magyar Köztársaság fejlődését” és „népének boldogulását” szolgálni, a társadalmi közjó megvalósítását elősegíteni.
Nem erre kapnak megbízást, nem ezért választatnak meg ugyanis, és egy ilyen cél szolgálatához számukra a feltételek sem adottak.

A képviselők a választók elnyert szavazataival - bármennyire is úgy tűnik - nem a közérdek érvényesítésére, a választópolgárok közös érdekeként elfogadható közjónak a képviseletére és megvalósítására kerülnek a hatalomba. Oda a pénz-, a tőketulajdonosok juttatják, vagy engedik bejutni őket és csak látszólag a választópolgárok közös akarata.

Azok a parlamenti képviselők és pártvezetők, akik a tőketulajdonosok érdekeinek ellenében, a helyi és még inkább a multinacionális tőke szakadatlan gyarapodásának és koncentrálódásának útját állva próbálnak politizálni, azokkal a módszerekkel, melyekkel a hatalomba emeltettek, onnan rövid úton - a hatalmat gyakorló tőketulajdonosok érdekeinek megfelelően - eltávolíttatnak.

Az „alkalmatlannak” bizonyult parlamenti képviselők eltávolítása a hatalom valódi birtokosainak a tőkés társadalom „konszolidált” viszonyai között egyáltalán nem okoz problémát. Válogathatnak az önjelölt és „megcsinálható” pártpolitikusokban, akikből nem meglepő módon egyik párt és ország sem szenved hiányt. A választék akkor is megvan, ha netán a hatalmon lévő pártot kell valamilyen ok miatt másikra lecserélni.

A konzervatív, liberális, demokrata, szociáldemokrata pártok készek, sőt törekszenek egymás leváltására, miközben a választók számára a lényeg mit sem változik.
A tőke szatellit pártjainak sorába az előzőek mellé mára felsorakoztak az úgynevezett kommunista utód pártok, amelyek a posztkommunista utódállamokban - a tőke és annak nemzetközi szervezetei által elismert módon - több ország esetében is igen jól „helytállnak”.
Itt látszik kristálytisztán, hogy az eszmék és az ideológiák a politikai elit és a tőketulajdonosok hatalmi elitje számára csupán eszközként szolgálnak, és valójában nem jelentenek semmit.

„A király meztelen!” Ami egyedül fontos, az a hatalom megszerzése, majd annak részérdekeket szolgáló kisajátítása.
A választóknak az már fel sem tűnik, hogy a liberális pártok konzervatív, a szociáldemokrata pártok pedig liberális gazdaságpolitikát valósítanak meg, vagy éppen fordítva. Ebben különösebb kivetni valót a politikai elemzők sem találnak, sőt az ilyen politikai gyakorlatot a pragmatizmus megnyilvánulásaként értékelik. Annyiban természetesen pragmatizmusról beszélhetünk, amennyiben az éppen hatalomra kerülő bármelyik típusú párt a társadalmi feszültségek pattanásig feszülését követően - a rendszer összeomlását, a társadalmi káoszt elkerülendő - úgymond „lazít a tőke szorításán”.

Ennek a bizonyos lazításnak a lehetőségei - a parlamentek által ellenőrizhetetlen, és a kormányok részéről pedig kezelhetetlenné vált globális tőkepiac „működésének” a következtében, a globális tőkés társadalom részét képező országokban - egyre minimálisabbra csökkennek. Ezt a tendenciát látszik megerősíteni a nyugat-európai polgári demokráciák szociális ellátó rendszereinek megkezdett leépítése, a munkahelyek számának nagyarányú csökkenése, miközben ugyanott és ugyanakkor a bankok, biztosító társaságok és a multinacionális cégek növekvő profitról számolhatnak be.
A „lazítás” alkalmazható eszközeinek hiányában - a rendszer összeomlásának és a káosz elkerülésének lehetséges módjaként - a kényszerű alávetettség „rendjének” erőszakos eszközökkel történő fenntartása, a nyílt diktatúra bevezetése kínálkozik „jól bevált” megoldásként. Így juthatunk el a többpárti demokráciák rejtett diktatúrájából a nyílt diktatúrák századunkban többször is megtapasztalt mélységeibe.

Az állam hatalmi intézményei egyre jobban felértékelődnek, és ezzel párhuzamosan a bürokrácia, a szürke eminenciások csoportja is egyre nagyobb hatalomra tesz szert, így nem ritkán a választott képviselők számára is ellenőrizhetetlenné tett tevékenységüket a törvényekben is rögzített jogosítványaik alapján érdemi kontroll nélkül végezhetik. A szürke eminenciások - akik az egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő korrupciós ügyek tanulsága szerint nem kis számban a tőketulajdonosok közvetlen befolyása alatt állnak - és az általuk irányított bürokrácia jelentik a tőke számára a rendszer parlamenten kívüli hatalmi garanciáit.

A hatalmi intézmények - adóhatóság, katonaság, rendőrség, államvédelem, bíróságok, büntetés-végrehajtás - központi költségvetésből történő, egyre nagyobb közösségi tőkeforrásokat felemésztő „fejlesztése” mellett fokozatosan, vagy drasztikusan csökken az állam szolgáltató intézményeinek működtetésére fordított központi tőkejuttatások nagysága, amit előszeretettel támogatásnak minősítenek a hatalom képviselői.
Az egészségügy, a nyugdíjellátás, az oktatás, a kultúra, és nem utolsó sorban a tudományos kutató és fejlesztő munka finanszírozásának önkormányzati hatáskörbe utalása, piacosítása, vagy a „demokrácia kiteljesítésének szándékával” egyházakra, civil szervezetekre történő átruházása természetesen nem zavarja, inkább szolgálja a tőke, és a tőketulajdonosok érdekeit.
A környezetvédelem finanszírozása nem illeszthető be az előző felsorolásba, mert központi támogatása szinte minden országban növekszik, ami a közjó károsításának és a közpénzek magántőkévé konvertálásának - a háborúkhoz és az azokat követő újjáépítésekhez hasonlóan – egy igen „hatékony” lehetőségét biztosítja. A környezetszennyezés és a háború, mint „üzlet” az egyik oldalon, a környezetvédelem és az újjáépítés, mint üzlet a másik oldalon.

Annak a pártnak a képviselői, akik a tőke érdekeinek ellenére mégis hatalomba jutnának, és a gyakorlatban is végre akarnák hajtani választási ígéretekben megfogalmazott változtatásaikat, szembe találnák magukat a rendszer folytonosságában érdekelt szürke eminenciásokkal, a hatalmi intézmények bürokrata gépezetével.
Ez az egy irányba forgó hatalmi gépezet - már csak „tehetetlenségi nyomatékánál” fogva is - kíméletlenül „bedarálja” a működését megváltoztatni akarók kisebb vagy nagyobb csoportjait, függetlenül azok választói támogatottságának mértékétől. Az állami intézményrendszer működtetői - a hatalmi intézmények „öntörvények” által irányított mozgási mechanizmusainak köszönhetően - bármely kormányt képesek megbuktatni, és ezzel a kormány mögött kiálló parlamentet is a feloszlatás sorsára juttatni.
Amennyiben a tőkésállam jól szervezett, és hatalmi intézményei erősek a tőkés társadalmi rendszer egésze működésképtelen kormány nélkül is „kiválóan” funkcionálhat, amire Olaszország példája szolgálhat bizonyságul.

A hamis paradigma csapdájában

A mindennapok valósága nem hagy kétséget afelől, hogy a többpárti parlamentáris demokráciák társadalmi viszonyai között is egy diktatúra, egy kőkemény elnyomó rendszer valósul meg, amelyben a nyílt diktatúrákhoz hasonlóan egyszerre van jelen a korlátlan szabadság, és az embert nyomorító zsarnokság.

Ezt a diktatúrát - a kényszerű alávetettség állapotát fenntartó diktatórikus hatalmi intézményeket - az erőszak meg nem szüntetheti, legfeljebb egy másik igazságtalan rendszerre cserélheti.
Ennek a bizonyosságát mutatja a kommunista világrendszer létrejötte, és az európai nyílt diktatúrák múlt századi újraéledése is. Az a kérdés, hogy melyik diktatórikus rendszer a rossz, vagy kevésbé rossz - a „puha” diktatúra-e, vagy a „kemény” demokrácia - az egyéni „ízlés”, vagy a személyes megtapasztalás alapján mindenki által eldönthető.
Azt viszont világosan látható, hogy a közjó megvalósításában érdekelt tudatos egyén szempontjából, és a globális emberi társadalom jövőbeni létezésének meghatározó társadalmi formációjaként egyik sem elfogadható.

A hatalmi célok konszenzus útján - tehát békés eszközökkel - történő megváltoztatása, és a politikai struktúrának az új hatalmi célok szellemében történő átalakítása azért is indokol, mert azok megváltoztatása nélkül a többpárti demokráciák társadalmain a nyílt diktatúrák választások révén is bármikor úrrá lehetnek.

Ennek legtöbb tanulsággal szolgáló példái, a náci Németországnak a világot is lángba borító társadalmi tragédiája, és azoknak a ma is működő rendszereknek a létrejötte, amelyek egy újabb világégés csíráját magukban hordozva szintén a többpárti parlamentáris demokrácia talajából nőttek ki.

A világban zajló társadalmi változások optimista szemlélője azt látja, hogy a nyílt diktatúrák megszelídülvén újból és újból visszatérnek a parlamentáris demokráciák békésebbnek látszó vizeire, ami azt a téves látszatot keltheti, hogy a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia, és a belőle kinőtt globális tőkés társadalom a lehetséges társadalmi rendszerek „legjobbika”, s ekképpen a társadalmak evolúciós fejlődésének csúcsa.
A valóságos helyzet ezzel ellentétesen azt igazolja, hogy egy olyan kihalásra ítélt őshüllővel állunk szemben, amelyhez hasonló a kommunista világrendszer képében alig egy évtizede múlt ki, remélhetőleg végérvényesen.

A leegyszerűsített társadalmi valóság
- Foglyai vagyunk egy politikai és hatalmi struktúrának.
- Szemlélői, és többségében tudatlan résztvevői egy ostoba politikai színjátéknak.
- Elszenvedői a hatalomgyakorlás valóságából eredő korlátlan szabadság, és zsarnokság fizikai és mentális következményeinek.

Erről a társadalmi valóságról feltételezik és hiszik nem kevesen, hogy a demokráciával azonos, aminek „jóságáról” a hatalomgyakorlók kinyilatkoztatásai egyre kevésbé képesek a társadalom tagjait meggyőzni, létezzenek azok a társadalmi hierarchia bármelyik szintjén.

Sokak, és egyre többek számára ismert, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatokat a demokrácia színfalai mögött kialakított rejtett kapcsolati hálók ismeretlen szereplői alakítják a magántőke gyarapodásának és koncentrálódásának minden más érdeket alárendelve.
Korlátlan szabadságuk biztosítása érdekében egyre inkább kiterjesztik a társadalom számukra előnyös hierarchikus rendszerének garanciáját jelentő kényszerű alávetettség állapotát, a zsarnokságot.
Igazából nem számolnak ekkor a hatalomgyakorlás lehetséges következményeivel, ön és közveszélyes módon instabillá, és egyre kaotikusabbá teszik a rendszer egészét, melynek részeiként törvényszerűen ők is a működési zavarok akaratlan elszenvedőivé válnak létezésük fizikai és lelki minőségében egyaránt.

A globális tőkés társadalom destabilizálódását jelző egyre gyakoribb lokális pénzügyi válságok a szokásos módon a végtelenségig nem kezelhetőek. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy a válságok "szokásos" kezelése is súlyos gazdasági traumákat okoz az érintett országokban, és térségekben. A következmények egy határon túl nagy valószínűséggel már semmilyen eszközzel nem lesznek kezelhetőek.

Egy olyan csapdában vagyunk, , mi szegények és gazdagok, rablók és pandúrok - nemre, korra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül – amiből szabadulni csak együtt van esélyünk.
Nem más ez a csapda, mint a hazugság csapdája, ami hol lazábban, hol szorosabban attól a pillanattól tart fogva bennünket, amikor a sors kegyelme révén elnyert, és a társai bizalma által megerősített hatalmat az ember először használta fel önző módon a maga javára, hazug módon elhitetve önmagával és másokkal, hogy az így létrejött hatalom szolgálhat mást is, mint a köz javát.

Mint ahogy a csapda nem új keletű, a belőle való szabadulás lehetőségét is régóta ismerhetjük. Buddha tanácsát: „Adjátok vissza a szavak igazi értelmét!” Krisztus szavaival folytatva: „Az igazság szabadít meg titeket”, és ennek a két gondolatnak az egybecsengő üzenetét elfogadva a probléma megoldásának kulcsát szinte a kezünkben érezhetjük.

Megválaszolásra érdemes kérdések:
- Akarjuk-e, tudjuk-e ma ezt a kulcsot kézbe venni?
- Létrehozható-e egy olyan politikai és hatalmi struktúra, melynek működtetői maguk is akarják, és képesek ezt a kulcsot használni, és valamennyiünk számára hozzáférhetővé, használhatóvá tenni?

petibatya