A politikai döntések természetrajza

petibatya Szo, 2009-03-14 19:03

A pártok "genetikailag" alkalmatlanok arra, hogy a társadalom tagjai számára elfogadható, a racionálisan gondolkodó egyének feltétlen bizalmát élvező hatalmi centrumot hozzanak létre, és az államot, mint a társadalom domináns szerveződését a közjó megvalósításának céljával eredményesen működtessék.

Demokráciákban a politikai döntéseket a hatalom megszerzéséért folyó vetélkedésben, versenyben, küzdelemben vagy harcban (a megfelelő szó kiválasztandó) győztes pártok, pontosabban a pártokhoz valamilyen formában kötődő választott képviselők hozzák.

Miként fest „a hatalomgyakorlás napi valósága” az úgynevezett polgári demokráciákban, mik a valódi válaszok a politikában: a mit, a miért és a hogyan kérdésekre?

Alapvetések

A - A politika azoknak a meghatározott érdekek mentén zajló döntési folyamatoknak az összessége, amelyek kijelölik a társadalmi erőforrások működtetésének célját, és meghatározzák az egyéneket célirányosan motiváló állami és társadalmi feltételrendszereket.

B - A társadalmi erőforrások működtetésének egyedül elfogadható célja a társadalmi békében, a társadalmi jólétben és a természeti folyamatokkal harmonizáló társadalomban testet öltő közjó szolgálata.

C - Egy demokratikus társadalomban a választásokon nyertes pártok és azok politikusai elméletileg nem másra, mint a közjó képviseletére és annak minél teljesebb megvalósítására kapnak megbízást.

Talán szolgálhat némi tanulsággal, ha megkíséreljük végigkövetni, hogy a politikai szándék vagy akarat hogyan válik a társadalmi folyamatokat meghatározó tényezővé a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciákban.

Erre lehetőségünk nyílik, ha a politikai döntési folyamatok szakaszait „önállóan” is szemrevételezzük.
Ezek a szakaszok a következők: - a célmeghatározás - problémafelvetés - a feladatok rangsorolása - döntés-előkészítés (problémafeltárás és a cselekvési alternatívák kidolgozása) - döntés - a döntés leközvetítése a társadalmat alkotó egyén szintjére - ellenőrzés és visszacsatolás - korrekció

1.- Célmeghatározás

A választásokon győztes pártok hatalom-gyakorlásának célja az állam fölött megszerzett rendelkezési jognak, magának a hatalomnak a stabilizálása, a hosszú távú hatalom-birtoklás feltételeinek megteremtése, és ezekkel párhuzamosan az államnak a képviselt részérdekek elsődleges érvényesülését szolgálóan történő működtetése.

A hatalmat birtokló pártnak - döntéshozó elitjének - nem célja a társadalom valamennyi érdekcsoportjának az érdekeit képviselni, és a közérdeket a politikai döntéseknél első szándékból figyelembe venni.
Ebből az alapállásból következik, hogy a más érdekeket megjeleníteni képes hiteles érdekképviseletek eleve egy alárendelt pozícióból tudják csak érdekeiket érvényesíteni.

Az autentikus érdekképviseletek a politikai döntési folyamatokon kívül rekednek, és érdekeik érvényesítésére utólag, egy „második szinten” nyílik csak lehetőségük, vagy ott sem.

Ez az egyenrangúnak egyáltalán nem nevezhető viszony tükrözi vissza talán legérzékletesebben a kényszerű alávetettség és kiszolgáltatottság gyökereit a többpárti demokráciák keretei között működő tőkés társadalmakban.

Az ilyen viszonyok mellett meghozott politikai döntések jogilag ugyan legitimnek (elfogadottnak) tekinthetők, de az érdekegyeztetésből kirekesztettek azokat gyakorlatilag csak a kényszerítő eszközök alkalmazásának hatására hajlandóak elfogadni. A meghozott politikai döntéseket az ellenzéki pártok - ha valóban más érdekcsoportokat képviselnek - támadhatják, méltányosságát és helyességét újra és újra megkérdőjelezhetik, és hatalomra jutásokat követően a képviselt érdekcsoportok érdekei szerint azokat meg is változtathatják.

A törvényalkotók részéről a legnagyobb fokú képmutatás a jogkövetést erkölcsi alapon elvárni azoktól, akik az érdekeiket nem képesek a politikai döntések folyamatában megjeleníteni, és ezeknek az érdekeknek az érvényesülését nem érzékelik a mindennapok társadalmi valóságában.

A hatalmi elit ezt igazából el sem várja, hiszen a kezében vannak a jogkövetést biztosító legkülönbözőbb kényszerítő eszközök, melyeket a közérdekre való hivatkozással a legkíméletlenebbül alkalmazni is hajlandó.

2.- Problémafelvetés és a feladatok rangsorolása

A problémafelvetést és a feladatok rangsorolását a hatalomgyakorlás célja dönti el, ami a hatalom megtartása és a helyzetben lévő párt, vagy pártok által képviselt érdekcsoportok érdekeinek megfelelően történik.

3.- Döntés-előkészítés

A legkisebb túlzás nélkül állítható, hogy minden rendű és rangú döntés-előkészítések legfontosabbika a politikai döntés-előkészítés.

A társadalom belső viszonyainak, a társadalom és a természeti környezet viszonyának valósághű feltárása nélkül, a lehetséges és kívánatos cselekvési alternatívák tudományosan megalapozott kimunkálásának mellőzésével a társadalom egészét szolgáló politikai döntéseket nem lehet meghozni.

Tekintettel arra, hogy a hatalomba került pártok mindegyikének prekoncepciók megvalósítása a „feladata”, így érthető módon a sajátjuktól eltérő alternatíváknak nem hogy az általuk történő kidolgozása, de ilyeneknek még a támogatása is értelmezhetetlen a számukra.
Hiszen ők „látnoki módon” ismerik a jövőt, és ebben a tudatukban megerősítést nyernek a választópolgárok többségi szavazatainak elnyerése által is.
Ezek után érthető a pártok viszonya a társadalmi valóság feltárásához, úgymond az igazság megismeréséhez és annak a társadalom tagjaival történő megismertetéséhez. Nincs ez másként a természeti folyamatok valósághű feltárásával és megismertetésével sem.
Mind a két esetben rendezőelv, hogy a hatalmat a döntési helyzetben lévő párton keresztül gyakorló érdekcsoport érdekei nem, vagy csak igen kis mértékben sérülhetnek.

A valóság (az igazság) manipulálásához - mely tevékenység a pártok létezésének és működésének lényege - a hatalom birtokosaiként a szükséges eszközök a pártok rendelkezésére állnak az oktatás, a kutatás és a tájékoztatás közpénzekből történő finanszírozásának és kisajátított felügyeletének formájában.

A tudomány és a technika jelenlegi fejlettségének "köszönhetően" a hatalom birtokosai számára ma már olyan módszerek alkalmazására nyílik lehetőség, amelyek segítségével az egyéni tudatot, s azon keresztül az egyén döntéseit igen jó hatékonysággal képesek befolyásolni, ezáltal az egyén cselekedeteit - az erőszak hagyományos eszközeinek alkalmazása nélkül is - a legirracionálisabb irányokba elterelni.

Egy infantilizált, ezáltal érzelmileg könnyen befolyásolható sokaság hosszú távon biztosíthatja a hatalom különböző érdekcsoportok általi kisajátítását, és a kisajátított hatalom legitimitását is.
Ezt a sokaságot a pártoknak - a pártok vezető személyiségeinek - a társadalmi valóság újabb részleteinek feltárásával "megzavarni" csak a hatalom megszerzésének pillanatáig állhat szándékában.
A hatalmat megszerezve a korábbi esetleges ügybuzgalom is a visszájára fordul.

A pártoknak a valóság megismerésében és a racionális döntés-előkészítésben való érdektelensége (vagy inkább ellenérdekeltsége) a döntéshozó politikai hatalomnak a tudományos szféra autentikus képviselőihez és általában a tudásbázisokhoz való viszonyulásán érhető leginkább tetten.

4.- A döntés

A politikai döntéseknek is értelemszerűen a döntéshozó politikusok legitimitását (elfogadását) biztosító érdekcsoportok érdekeit kell tükrözni, ami a pártok működésére alapozott képviseleti demokráciák esetében is a részérdekek elsőszámú érvényesítésével azonos.

Amennyiben ez nem így alakul a döntéshozó egyének elvesztik identitásukat (azonosságukat) a döntési jogosítványokat valójában biztosító érdekcsoportokkal. Velük így szembe kerülve elvesztik azok képviseletének lehetőségét, magát a hatalmat, ami a párt elsődleges céljával nem összeegyeztethető.
Természetes, hogy a törvényes választások során felhatalmazást nyert pártok képviselői a politikai döntéseket - esküben is vállalt kötelezettségükkel ellentétesen - nem az egész társadalom, a közjó érvényesülésének érdekében hozzák meg. Erre egyébként a döntés-előkészítés elmaradása, vagy irracionális volta miatt sem lenne esélyük.

A képviseleti joggal felruházott egyének döntéseiket prekoncepciók által vezérelve, szűkebb vagy tágabb csoportérdekek alapján, nem ritkán a párt elsőszámú vezetőjének instrukciói szerint hozzák meg.
Azok a képviselők, akik pártjuk érdekeitől eltérően - netán lelkiismeretük parancsára hallgatva a személyes meggyőződésük szerinti közjóra - voksolnak, szembekerülnek a párt alapvető érdekeivel, és azokkal, akik ezeket az érdekeket legkövetkezetesebben képviselik: a párt vezetésével és annak első számú vezetőjével.
Az ilyen "renitens" képviselő - akit szokás néha naiv politikusnak is nevezni - eltévelyedéséért legtöbbször képviseleti jogosítványainak rövid úton való elvesztésével, politikai ellehetetlenülésével fizet.

A pártok működésére alapozott képviseleti demokráciákban a politikai célmeghatározás, az érdekérvényesítés, a döntés-előkészítés és általában a rendszer kódolt irracionalitása kizárja a közjót szolgáló döntések lehetőségét.

5.- A döntések leközvetítése a társadalmat alkotó egyének szintjére

A politikai döntések csak a társadalmat alkotó egyének cselekedetein keresztül valósulhatnak meg.

Annak érdekében, hogy az egyén cselekedetei a hatalomgyakorlás célját szolgáló politikai döntések elvárásainak megfeleljenek, a döntéshozóknak az állami intézmények célirányos működtetésével biztosítani kell az egyén megfelelő "motivációját".

Jellegét tekintve a motiváció formája lehet meggyőzésen alapuló, és lehet a szankcionálás eszközeit alkalmazó erőszak.

A hatalmat gyakorló párt által képviselt érdekcsoportok tagjainak meggyőzéssel történő motiválása - melynek feltétele a bizalom talaján nyugvó tekintély - sem lehet igazán eredményes.
Ennek rendkívül egyszerű magyarázata, hogy a racionálisan gondolkodó egyén számára - álljon az a társadalmi egyenlőtlenség bármely szintjén - az irracionálisan működő hatalmi centrum még abban az esetben is elfogadhatatlan, ha ennek az irracionalitásnak úgymond anyagi hátrányait nem kell elszenvednie, esetleg annak pillanatnyi haszonélvezője.

A politikai érdekérvényesítésből kirekesztettek - a hatalomgyakorlók által kimondatlanul, de a valóságban másodrendűként kezelt érdekcsoportok tagjainak - meggyőzésen alapuló motivációjára csak a "szemfényvesztés" különböző technikáinak alkalmazása mellett lehet a hatalomnak némi esélye.

Minél nagyobb a közvetlen érdekérvényesítésből, a politikai döntési folyamatokból kirekesztettek aránya, és azoknak a száma, akik ezt a helyzetet tudatosan élik meg, annál kisebb a döntések megvalósításába öntevékenyen, úgymond meggyőzéssel bevonható állampolgárok köre.

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb közösségi tőkeforrásokat felemésztő állami apparátusra van szükség a kirekesztettek érdekeit sértő, és azok akaratával ellentétes alávetettségi állapot fenntartására, mely állapot a kirekesztettek kiszolgáltatottságában, elnyomatásában és kizsákmányolásában ölt testet.

Ennek a hatalompolitikai - és nem társadalmi - érdekeket szolgáló állapotnak a fenntartására kizárólag az állam erőszakos eszközeinek alkalmazásával, az érintettek erőszak általi motiválásával van mód.

Az állam a politikai döntések leközvetítőjeként a többpárti demokráciák keretei között működő tőkés társadalmak esetében is részérdekeknek - nevezetesen a tőketulajdonosok érdekeinek, és azt meghaladóan a tőkének a gazdaság reálfolyamataitól is elszakíttatott korlátlan gyarapodása érdekének - a megjelenítője és minden más érdekkel szembeni képviselője.
A tőkés társadalom államának, mint e rendszer domináns szerveződésének ez ugyanis az elsődleges funkciója.

Így van ez akkor is, ha tévesen azt feltételezzük, hogy az egymással versengő pártok cserélődésének következtében közelebb juthatunk a tőkés társadalom eszmerendszere által is legfontosabb társadalmi célként megjelölt közjó megvalósításához.
A „rész” érdekeit csupán az „egész” érdekeinek csorbulásával megvalósítani képes pártok ugyanis „genetikailag” alkalmatlanok arra, hogy a társadalom tagjai számára elfogadható, a racionálisan gondolkodó egyének feltétlen bizalmát élvező hatalmi centrumot hozzanak létre, és az államot, mint a társadalom domináns szerveződését a közjó megvalósításának céljával eredményesen működtessék.

6.- Ellenőrzés és visszacsatolás

A politikának, mint a társadalmi cselekvést alapjaiban meghatározó döntési folyamatnak a vizsgálatánál érinteni kell az ellenőrzés témakörét is.

A tisztázandó kérdés, hogy a politikai folyamatokon belül az ellenőrzés - mint a döntések társadalmi megvalósulását a döntéshozó politikusok számára jelezni képes eszköz, és mint a kívánatos újabb döntések nélkülözhetetlen feltétele - milyen belső tartalommal, és főleg milyen céllal funkcionál.

Magyarul: Ki - kit, milyen céllal és milyen módon ellenőriz?

Az ellenőrzés, és az ellenőrzés eredményeinek minősítési gyakorlata vázlatosan a többpárti demokráciákban.

A politikai pártok döntéshozó elitje számára a hatalom megszerzése elméletileg egy társadalmon kívüli, pontosabban egy társadalom fölötti független státusznak a birtoklását jelenti, mely státusznak a függetlenségét az éppen hatalmat gyakorló párt-elit a választópolgárokkal valóságosként próbál elhitetni és elfogadtatni.

Ez a társadalom fölötti független státusz természetesen nem létezik, mert a pártok hatalomgyakorló elitje a politikai döntéseket a hatalomra jutásukat ténylegesen biztosító érdekcsoportok részérdekeinek kiszolgálóiként kell, hogy meghozzák, és nem a közjót szolgálva.

Ekképpen a hatalom gyakorlói a pártok működésére alapozott képviseleti demokráciákban a ténylegesen képviselt érdekcsoportok tagjait – a tőkés társadalomban a magántőke tulajdonosait - emelik úgymond társadalom fölöttiekké, és az állam intézményei által a gyakorlatban is megkülönböztetetten támogatott, magasabb rangú állampolgárokká.

A hatalomgyakorlás ilyetén formája - az egyenlőségnek, mint a demokrácia alapértékének a társadalom legmagasabb szintű döntéseinél történő semmibe vétele - nem egyeztethető össze a politikai folyamatok választók általi ellenőrzésével, a hatalom folyamatos társadalmi kontrollját biztosító átláthatósággal.

Az ellenőrzésre „ott vannak” az ellenzéki pártok, melyeknek képviselőit látszólag a választók, valójában szintén a tőketulajdonosok, a pénz emeli a hatalom közelébe.

A részérdekeket a társadalom egészének érdekeiként megjelenítő párt-elitek hatalmuk legitimitására (törvényességére) hivatkozva létrehozzák és működtetik azokat az ellenőrző mechanizmusokat, amelyek az általuk hozott döntések megvalósításához - a döntésekkel azonosulni nem tudó vagy nem akaró egyének és érdekcsoportok erőszakos befolyásolásához - a szükséges információkat biztosíthatják.

Az állam erőszakszervezetei ezekre, az ellenőrző mechanizmusokra alapozottan működhetnek hatékonyan, vagy kevésbé hatékony módon, de mindenképpen csak a hatalom valódi birtokosainak, a „magasabb rangú” tőke tulajdonos állampolgároknak, és az „önálló életre kelt” tőkének az érdekei szerint.

A párt-elitek által működtetett hatalmi centrum az állampolgárok ellenőrző részvételére, az úgynevezett " társadalmi kontrollra" igazából csak a társadalmat ellenőrző hatalmi mechanizmusok, a kényszerű alávetettséget fenntartani képes állami gépezet hatékonyabb működtetése érdekében "számít", és csakis akkor.

Az ellenőrzés leegyszerűsített mechanizmusa a pártok – „pártok államai” - által irányított társadalmakban a következő:
- A politikai elit - a párt-elit - tevékenységét, döntéseit és cselekedeteit ellenőrzi maga a párt-elit, az eredmény minősítését pedig elvégzik a tőketulajdonosok helyi és nemzetközi nyílt szervezetei, vagy rejtett csoportjai.
- Az állampolgárok cselekedeteit, és a társadalmi folyamatokat a politikai elit által irányítottan ellenőrzi a részérdekek érvényesítését megvalósító állam.
- A tőke és a hatalomgyakorlók aktuális érdekeinek megfelelően az állam „segédletével”, vagy "öntevékeny" módon működhet a korlátozott társadalmi kontroll.

7. Korrekció

A politikai döntések irracionalitásai következtében felszínre kerülő rendszerhibák korrekciójának lehetőségei - a parlamentek által ellenőrizhetetlen, a kormányok részéről pedig kezelhetetlenné vált globális tőkepiac „működésének” a következtében, - egyre minimálisabbra csökkennek.

Ezt a tendenciát látszik megerősíteni a nyugat-európai polgári demokráciák szociális ellátó rendszereinek megkezdett leépítése, a munkahelyek számának nagyarányú csökkenése, miközben ugyanott és ugyanakkor a bankok, biztosító társaságok és a multinacionális cégek növekvő profitról számolhatnak be.

A demokrácia látszatát fenntartani hivatott eszközök és lehetőségek kifulladásával - a rendszer összeomlásának és a káosz elkerülésének lehetséges módjaként - a kényszerű alávetettség „rendjének” erőszakos eszközökkel történő fenntartása, a nyílt diktatúra bevezetése kínálkozik „jól bevált” megoldásként.

Így juthatunk el ismét a többpárti demokráciák rejtett diktatúrájából a nyílt diktatúrák múlt században többször is megtapasztalt mélységeibe. És a kör újra bezárulhat.

petibatya