A pártokról

petibatya Csü, 2009-03-12 19:22

A társadalom alrendszereiként megjelenő pártok - céljaik közös jellemzőit ismerve - a rendszer egészének tekintetében egyértelműen antidemokratikus képződményeknek tekinthetőek, és mint ilyenek kivétel nélkül magukban hordozzák egy nyílt vagy rejtett diktatúra csíráját.

A pártok működésére alapozott képviseleti demokráciát eredendően a társadalmi béke, mint első számú közjó biztosításának az igénye hozhatta létre.
A társadalmi egyenlőtlenség azonos szintjén lévő egyének autentikus képviselőiként megjelenő pártok a politika színpadára lépve a szó fegyverével folytatták a korábbi fegyveres harcot a képviseltek érdekeinek érvényesítéséért, az állam - mint legfőbb érdekérvényesítő szervezet - feletti rendelkezési jog megszerzéséért.

Minden párt működésének elsődleges célja - legyen az bármilyen érdek mellett szervezett is - ennek a rendelkezési jognak a tulajdonképpeni hatalomnak a megszerzése és megtartása.
Ez a hatalom biztosíthatja ugyanis - a társadalmi erőforrások működési feltételeinek alakításán keresztül - a képviselt érdekek és értékrendek érvényesülését a társadalmi viszonyok és folyamatok egészére vonatkozóan.

Az olyan érdekérvényesítő szervezet, amelyik létrejöttével és működésével nem ennek a hatalomnak a megszerzését és megtartását jelöli meg céljaként az nem nevezhető pártnak.

A hatalmat birtokló párt tevékenységét minden esetben - az eszmei és politikai kinyilatkoztatásoktól teljesen függetlenül - azon erőforrás-csoportok tulajdonosainak érdekei vezérlik, mely csoportok a párt létezését, a hatalom megszerzését és megtartását biztosítani képesek.

A múlt és a jelen politikai folyamatait szemlélve jól látható, hogy a pártok, mint eredendően részérdekek megjelenítői a programjaikat csak más pártok programjainak ellenében, a más pártok által képviselt - vagy pártok létrehozására és fenntartására képtelen - érdekcsoportok érdekeinek sérülésével tudják, és akarják megvalósítani.

Az érdekeiket párt, vagy pártok létrehozásával és működtetésével megjeleníteni képtelen érdekcsoportok a politikától, mint döntési folyamattól elszigetelődnek. Ezeknek az érdekcsoportoknak a tagjai az állammal - valójában a politikai döntéshozók által kedvezményezett érdekcsoportok tagjaival szemben is - egy alávetett helyzetbe, a kiszolgáltatottság állapotába kerülnek.
Ez a kényszerű alávetettség és kiszolgáltatottság - mely állapot a demokrácia alapvető elveivel szembeni, teljességgel ellentétes helyzet - a ma létező demokráciák mindegyikére jellemző, függetlenül attól, hogy a hatalom birtokosai ezt elismerik, vagy sem, és függetlenül attól, hogy ez az alávetettség és kiszolgáltatottság az érintettekben tudatosul, avagy sem.

A pártoknak (a részeknek) a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelme, a politikai harc folyamatosan újratermeli a győztesek és vesztesek, a kirekesztettek és alávetettek táborát. Így az „eredeti szándéktól” eltérően a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia a társadalmi békétlenség hordozójává vált, s a harcot - mint az egyéni és csoport érdekek érvényesítésének módját - a társadalom elfogadott, mi több intézményesített programjává emelte.

Ez a harc csúcsosodott ki a múlt század nagy társadalmi katasztrófáiban: a kommunizmusban és a fasizmusban, a világháborúkban, a nyílt diktatúrák és a helyi háborúk sokaságában, a társadalmi egyenlőtlenségek egyre gyorsuló növekedésében, s a természeti környezet felbecsülhetetlen mértékű pusztulásában.

A huszadik század történelme sajnálatos módon igazolja Titus Livius megállapítását és jóslatát.
„A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz a nép számára, mint a háború, az éhínség a dögvész vagy bármely más istencsapás.”

Harcolunk egymás ellen és az anyagi világ alapvető törvényeit figyelmen kívül hagyva „harcot” folytatunk a természettel.
A gondolkodó ember számára az elmúlt század történéseinek talán legfőbb tanulsága lehetne, hogy ez a harc csak az emberi társadalom egészének vereségével, és gyors megsemmisülésével végződhet.

Megválaszolandó kérdés, hogy a harc kiiktatható-e a társadalmi kapcsolatokból, „átprogramozható-e” a társadalom oly módon, hogy a harc a közjót szolgáló versennyé szelídüljön?

A társadalom alrendszereiként megjelenő pártok - céljaik közös jellemzőit ismerve - a rendszer egészének tekintetében egyértelműen antidemokratikus képződményeknek tekinthetők, és mint ilyenek kivétel nélkül magukban hordozzák egy nyílt vagy rejtett diktatúra csíráját.

Ez a csíra a politikai hatalom birtokában hatalmas lombkoronájú fává terebélyesedhet, ami egyesek számára kellemes árnyékot biztosít, másokat viszont elzár a létezés és fejlődés alapját jelentő napfénytől.

Általánosan ismert gyakorlat, hogy a pártok vezető szervei - a pártelitet alkotó egyének csoportja - a hatalmi intézmények birtokba vételét követően nem csak választóiktól (a választóknak tett ígéretektől), de magának a pártnak a tagságától is eltávolodik, és egy nehezen, vagy egyáltalán nem kontrollálható független döntési központtá alakul át.
A társadalom megújuló válságai, és a hatalomból kirekesztett érdekcsoportokat képviselő úgynevezett ellenzéki pártok ugyancsak részérdekeket érvényesíteni akaró destruktív magatartása - hiszen ezeknek a pártoknak is a hatalom megszerzése az elsődleges célja, és nem a közjót szolgáló megoldások keresése - ennek a független döntési központnak, és a politikai döntéseknek egyre nagyobb centralizálódását, s végül „egy kézbe” kerülését vonja maga után.

Az így függetlenné, ellenőrizhetetlenné, hiteltelenné és sokak számára elfogadhatatlanná vált döntési központ, és az annak irányításával működő állam a társadalmi közjónak nemhogy a társadalom tagjainak cselekvő részvételével történő megvalósítására, de a közjónak a társadalom jövőképeként történő megfogalmazására sem lehet alkalmas.

A jelen és a múlt tapasztalati tényei bizonyítják, hogy a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciák intézményesített keretei között a világ legkülönbözőbb térségeiben felhalmozódott lokális problémák megoldhatatlanok.
Mára ezek az intézményesített keretek váltak az egyes társadalmak, - ezen keresztül a globális emberi társadalom - fennmaradását és fejlődését biztosítani képes progresszív értékrendek érvényesülésének, a társadalmi közjó megvalósításának, végső soron a racionális emberi cselekvésnek a legfőbb korlátjaivá.

petibatya