Teszt

keve Portálcsoport Hét, 2007-03-12 11:57

teszt...

[img_assist|nid=1096|title=Pózolás Londonban|desc=|link=popup|align=left|width=187|height=140]Néhány pillanattal azelőtt, hogy végérvényesen megzakkannék Greenockban, Frank, a londoni Greenpeace egyik kampányosa összehívja a társaságot és bejelenti, vége a kényszerpihenőnek, mehetünk vissza a hajóra. Ez a hír új életet ver belénk; villámgyorsan látunk neki az előkészületeknek és nemsokára már a kikötőben várjuk, hogy jöjjön értünk a motorcsónak. (Az Arctic a tengeren horgonyoz.)

Most sajnálom igazán, hogy nem használhatom a fényképezőgépet. A halászhajókat követő sirálycsapatok és a szelíden úszkáló vadkacsák mellett felbukkan néhány fóka is a dokk mellett; soha nem láttam még ezeket a gyönyörű állatokat természetes közegükben, már amennyire az olajfoltos víz természetes közegnek számít.

A következő napot leginkább takarítással és hányással töltjük. Az istenek büntetése elbizakodottságomért: azt hittem, semmi közöm a tengeribetegséghez, s most rendesen utolért ez a förtelem. Eléggé szabályos időközökben váltjuk egymást a vécén – körülbelül ötpercenként -, ugyanis a legénység nagyobb része rosszul van. Ez egyrészt érdekes, mert viharnak nyoma sincs, másrészt vigasztaló, hogy olyan arcok is beszállnak a rókaversenybe mint Faye, vagy Patricio, a szakács, akiknek ez már sokadik útjuk a tengeren.
A hajó teljes gőzzel száguld. Rekordsebességgel kerüljük meg délről Britannia szigetét, s hiába csúsztunk néhány napot az akció miatt, tartjuk magunkat az eredeti tervhez.

(Megjegyzés az akcióhoz: Miután kiengedtek a glasgow-i fogdáról, megtudtam, hogy barátaimat is bevitték Pesten a lánchídi akció miatt. Nagyon sajnálom a negatív megítélést a nagyközönség részéről, mert nem a srácok, hanem a rendőrök zárták le a hidat; annak az államnak az alkalmazottai, amely számára a környezetvédelem csupán valami lényegtelen, szükséges rossz. De nem is várható pozitív változás a lakosság hozzáállásában, amíg az egymást követő kormányok érdektelensége és töketlenkedése szolgáltat alapot a közgondolkodáshoz.)

Southampton magasságában járunk, amikor eszembe jut, hogy ezen a szakaszon zajlott le a normandiai partraszállás 1944 június 6-án. Azt hiszem, az Omaha vagy a Utah-parton történt egy érdekes sztori: az amerikaiak négy, Wehrmacht-egyenruhába öltözött ázsiaira bukkantak, akik egy dombtetőn nyugodtan álldogálva figyelték az eseményeket. Elfogták és megpróbálták kikérdezni őket, de a kommunikációs nehézségek miatt ez csak órák múlva sikerült. Kiderült, hogy egy Ost-zászlóalj tagjai és Koreából jöttek. Az amerikaiak csodálkozva kérdezték, hogy a fenébe keveredtek ide Kelet-Ázsiából? 1939-ben éppen mezei munkálatokat végeztek, amikor elvitték és besorozták őket a japán hadseregbe – Korea akkor japán gyarmat volt -, s nem sokkal később orosz hadifogságba estek valahol a kínai határon. Besorozták őket az orosz hadseregbe, majd 1940-ben német hadifogságba estek Moszkva mellett. Ezután besorozták őket a német hadseregbe, s most Normandiában kell védeniük a partot. Hiába, nemzetközi bunyó volt…

Londonban

A Temze vizét vizsgálva azt gondolná az ember, ez a sárgásbarna, zavaros, bűzös valami inkább szégyenfoltja, semmint büszkesége a városnak. A Tower Bridge mellett kötünk ki, a Belfast nevű csatahajó árnyékában; a hatalmas fémszörnyeteg részt vett a második világháborúban, egyesek szerint a Scharnhorst elsüllyesztésében is szerepet játszott, s bár most helyi látványosságként üzemel, szükség esetén órákon belül újra hadra fogható.

London valamiért nyomasztóan hat kedélyállapotomra. Biztosan szép város és nem is annyira esős, mint vártam, de sok az a két hét, amit itt töltünk. A partra ritkán jutunk ki, ráadásul néhány nap múlva egy üzleti negyedbe költözünk, ahol a hatalmas irodaházakon kívül semmi sincs. Külső és belső történések hiányában kezdek elfásulni, s a Gun nevű kocsmában tett látogatás is csak ideig-óráig nyújt változatosságot. (Ez a pub arról nevezetes, hogy Nelson admirális törzshelye volt, aki egy félreeső szobában bonyolította le titkos randevúit.) Bár önkéntes mivoltomnak köszönhetően ingyen kapom a sört, kiharcolom, hogy én fizethessem az ötödik vagy hatodik kört; alig húsz fontot kell lepengetnem négy sörért, egy gin-tonicért és egy single whisky-ért.

Hét végére némi változás áll be a hajó életében, ugyanis a legénység nyolcvan százalékban lecserélődik. Waldemar, a kapitány már elment, és el fognak menni a többiek is: a brazil Dani, a világ legjobb főnöke; az indiai Faye, akiről azt hittem, hogy lány, aztán azt, hogy fiú, s a végén kiderült, hogy mégiscsak lány; Szása, aki olyan lazán jegyezte meg, hogy négyszáz kilométerre lakik Szent-Pétervártól, mintha azt mondta volna, hogy negyven kilométerre Debrecentől; Pô Paul, a tömzsi, mindig vidám kanadai, akit majd meg kell látogatnom; honfitársa, Paul, az első tiszt; Fabrizio, akinek akkora feje van, mint egy hordó, s nem tudja, milyen sorrendben következnek az olasz trikolór színei; Slade, az ausztrál rádiós, aki bármikor segít, ha gondom van a számítógéppel; a holland Tessie, akinek humorérzéke lörülbelül annyi, mint az államháztartási deficit csökkenése, teljesen egészséges életet él és a szovjet kolhozok sztahanovista fejőnőit megszégyenítő aktivitással vesz részt a munkaversenyben, de alapjában véve rendes csaj; és nem utolsósorban az angol lányok, Jo és Bex, akik kampányosként vettek ugyan részt az úton, de bármikor beálltak fedélzetet súrolni vagy répát szeletelni, ha éppen arra volt szükség. Szerencsére Patricio, a szakács marad egy darabig; ennyi változás mellett igazi csapást jelentene, ha még a pizzáját is nélkülöznöm kéne.

Sokszor megfogadtam már, hogy nem bámulok folyton a jövőbe és megpróbálom legteljesebb mértékben kitölteni a jelen elfutó pillanatait, ám most a nyugtalan várakozás idejét élem; szeretnék minél előbb elhúzni Britanniából és kiteljesedni északon, ahol a szőke, kék szemű lányok legelnek és kristálypalotában él a Télapó. Finnország előtt még kikötünk Koppenhágában – uhh, okvetlenül elmegyek újra Christianiába, ahol Harcsával azt a felejthetetlen, zöldben úszó éjszakát töltöttük -, megállunk Svédországban és reményeim szerint valamelyik balti államban is.

Hajnali két óra van. A hajóhídon ücsörgök, Prodigy-t hallgatok, óránként teszek egy őrjáratot, és mindenféle hülységen gondolkodom. A srácok eltávozásáról például eszembe jut, hogy másfél hónap múlva az én utam is véget ér. Nem tudom, mi lesz utána és nem is akarok előre tervezni, de néhány dolgot mindenképpen jó lenne megvalósítani. Először is szeretnék májusban felstoppolni Kondor Évivel Skóciába, egy biofarmra, ahol lehet keresni némi pénzt. Évivel azt is megbeszéltük, hogy összehozunk majd egy könyvet a csavargásainkról, ő csinálja a fotókat, én írom a szöveget: ideális élet lenne hosszabb távon. Szeptemberben valószínűleg az osztrák Elával teszek egy kört Dél-Európában; a bécs melletti erdővédő táborban ismertem meg őt, nagyon fiatal lány (jövő héten lesz tizennyolc éves), és utazni szeretne, de az egyetem mellett nem nagyon lesz pénze ilyesmire. Talán komolyan se gondoltam, amikor felajánlottam neki, hogy stoppoljunk le valami mediterrán helyre; egy ilyen nomád túrát meg lehet úszni napi öt euróból és élménynek sem utolsó. Ela csak annyit kérdezett, hogy megnézzük-e útközben Nizzát, és hogy pontosan mikor indulunk. Puff.

Később, valamikor az őszi hónapokban be kéne fejeznem disszertációmat. Nem lenne rossz ledoktorálni, ha már megcsináltam a sulit, de fő motivációm az, hogy tartozom ezzel Birtalan Ágnesnek, volt tanszékvezetőmnek is. Ági rengeteget segített a legnehezebb időkben, és a szellemi–lelki támogatás mellett igencsak kihúzott a sárból, amikor eléggé jelentős összegű ösztöndíjat szerzett nekem. (Mivel a kurzust befejeztem és neki nem lesz beleszólása disszertációm és doktori védésem minősítésébe, bátran leírhatom ezeket a dolgokat anélkül, hogy valaki stréberkedésnek vagy jópofi nyáladzásnak értékelhetné.) Azután pedig a jó ég tudja, mi lesz. A tervek között szerepel Harcsával egy utazás Új-Zélandra (egzisztenciális és kultúrkör-váltó manőver), valamint néhány hónapos túra Indiában Kondor Évivel. Bárhogyan alakuljon is az életem, egy valamit biztosnak érzek: önző lélek vagyok, önző módon szeretném továbbra is élvezni a természet szépségeit, és éppen ezért fogom a lehető legtöbb módon hozzáadni a magamét, hogy meg is maradjon ez a szépség. Kis pont vagyok én a világegyetemben, de sok kis pont tett keresztbe például a zengői lokátorépítésnek vagy a nagymező utcai fairtásnak.

Jó kis vers Tu Fu-tól:

Nyári éjszaka

Hűs bambuszindák lebegnek szobámban.
A hold ezüstlakodalmat ünnepel
kertemben. Kis cseppekkel hull a harmat.
Elszórt csillagok gyúlnak, s tűnnek el.
Szentjánosbogár lámpása világít.
Vízimadár hívja párját a parton.
Háború van. E körül forog minden.
Hosszú az éj. Meditálok, nem alszom.

(Magyarázat: Azok közül, akik az LMV honlapján olvassák naplómat, többen is kérdezték, miért Török Róbert Jutro néven írok. Két évvel ezelőtt az interneten rákerestem a saját nevemre, mert meg akartam tudni az egyetemi ETR-kódomat vagy mi a francot, s akkor láttam, hogy több Török Róbert is publikál az országban. Meg kellett toldanom hát magamat egy írói melléknévvel a

megkülönböztethetőség kedvéért; először a Török Róbert Riadó-ra gondoltam, hogy méltó emléket állítsak régen elhunyt, kedves kutyámnak, azután mégis a Jutro nevet választottam. (A Riadó-t is fenntartom a későbbiekre.) Ez a szó lengyelül annyit tesz: ’holnap’, és akkor hallottam először, amikor a Beszkidekben szilvesztereztem néhány lengyel barátommal. Valamiért megtetszett.

Az LMV-sek figyelmét szeretném felhívni, hogy felraktam néhány fényképet az uszohartya@gmail.com mailcímre. Password: vizisiklo.)

CsatolmányMéret
kincsunkapiac_150.jpg3.39 KB
kincsunkapiac_200.jpg4.9 KB
ZLogo.gif7.16 KB